Álom

Amikor kinyitottam a szemem, szobám ablakán beszűrődött a hajnali fény. Kissé kótyagos voltam, az aznapi álmom képei kerülgettek. Benne volt Chris, ami nem meglepő, mert minden álmomban benne volt, de most emlékeztem valami jóslatra, meg arra a jelre. Nem szokásos álom volt.
Felültem az ágyamban, és körülnéztem. Még nagyon korán volt, senki nem ébredhetett fel, mégis járkálást hallottam a közlekedőből. Lassan kimásztam az ágyból, és elindultam az ajtó felé. Elmentem a tükör előtt, és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem. Nem tudom, mi változott meg egy éjszaka alatt, de annyira másnak tűntem. Éppen ezen tűnődtem, amikor valaki belépett a szobámba. Kis híján szívrohamot kaptam, és az ajtó felé néztem.
A szívem nagyon gyorsan vert, és tuti, hogy felsikoltottam volna, ha nem ugrik oda hozzám, és nem fogja be a számat a kezével. Ereje ellen esélyem se volt, izmos karjai úgy tartottak, mint valami vasbilincs. Miközben így tartott, megint eszembe jutott az álmom, most már nem homályos képekként, hanem éles egészként, és rádöbbentem,hogy minden részlete igaz.
Te jóságos ég, terhes vagyok! Pedig én abszolút szűz vagyok. Tegnap azon a helyen természetesnek tűnt, de könyörgöm, tizenhét éves vagyok. Mi ez az egész?
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, és kicsit elszédültem, miközben ő még mindig szorosan tartott. Hirtelen a parketta eltűnt a talpam alól, és hihetetlen sebességgel zuhanni kezdtünk. Megragadtam a kezeit, és azon kívül semmit nem érzékeltem. Körülöttem minden sötét volt, nem tudtam, mi történik.
Aztán egyszer csak lassulni kezdtünk. Az a fura tér, ami körülvett minket, és aminek még a halmazállapotát sem tudtam megállapítani, ritkulni kezdett. Kitisztult, és megláttam a legcsodálatosabb helyet. Elképzelni se tudtam, hogy létezhet ilyen.
Egy kis szigeten voltunk, kellemesen meleg volt. Az ég világoskékben tündökölt, és most sem rondította el egyetlen felhő sem. Egy fehér homokos strandon álltunk, és a homok úgy csillogott a reggeli napsütésben, mint ezernyi apró gyémánt. A tenger lágyan hullámzott, talpamat a víz bársonyos melege mosta. Beljebb pálma-,banán-, narancs- és citromfák sorakoztak hívogatóan.
Annyira elbűvölt az egész hely, hogy sokáig csak álltam, és csodálkoztam szépségén.
Még jobban körülnéztem,és megláttam azt a fehér, tetőtlen építményt, amibe tegnap be voltam zárva. Magyarázatot akartam, és belenéztem Chris szemeibe. Mielőtt megszólalhattam volna, beszélni kezdett:
- A mi különleges világunkban vagyunk. Ez a sziget, amiről beszéltem tegnap. Ez az egyetlen hely a világegyetemben, ahol tökéletesen biztonságban vagyunk, hiszen ebben a dimenzióban csak mi létezünk. Ide senki nem tud követni. – magyarázta.
- Nem igazán értem. Akkor most a Földön vagyunk?
- Nem tudom pontosan. A mi világunkban vagyunk…
- Aha. És hogy jutottunk ide? Csak arra a fura térre emlékszem.
- Tudod, ez is olyan Különleges-dolog. A tér és az idő egy bizonyos határon túl eggyé válik. Hogy magyarázzam el? Most gondolj bele, hogy milyen végtelen az univerzum… Tegyük fel, hogy eljutunk a végére. De mi van utána? Semmi. Hogy néz ki a semmi? Milyen a semmi? Fekete vagy fehér, meleg vagy hűvös? És ennél a pontnál eljutottunk odáig, hogy valami van az univerzum vége után, ami ez esetben nem is az univerzum… De akkor mi? És ezt végtelenségig el lehet játszani. Ebbe egy pillanatra gondolj bele. – belegondoltam, és olyan fenomenális gondolatok és érzések öntöttek el, hogy rájöttem, hogy megértettem, miről beszél. Legalábbis azt hittem.
- Ó, értem… azt hiszem.De hogy jutottunk ide? Varázslattal?
- Nem, nem igazán tudom elmagyarázni. Talán még én sem értem teljesen. Mondjuk azt, hogy varázslattal.
- Rendben. Akkor a következő kérdésem, hogy mi van a szüleimmel, a húgommal, és a barátaimmal?Hogy jutunk vissza?
- Jaj, Rose. Ők jól vannak, bár kicsit lassúak, hogy így fogalmazzak. Amíg itt, a mi világunkban egy nap eltelik, addig otthon mindössze egy másodperc. Szóval itt maradhatnánk egy évig is, akkor se tűnne fel senkinek az a hat perc. De most fontosabb dolgokról akarok beszélni. Én nagyon aggódom amiatt, hogy ez történt, de nem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg. Terhes vagy. És el kell döntenünk,hogy hol leszel az.
- Öö, hát otthon nem hinném, hogy örülnének, ha bejelenteném, hogy most babát akarunk, és ha valóban igaz, amit mondtál, akkor akár itt is megvárhatnánk a kicsit. – mondtam elgondolkodva, bár nem igazán tudtam, hogy hogyan működik ezen a helyen a testem. Furcsán magabiztosan beszéltem, mintha természetesnek találnám a terhességet. Pedig igazából nagyon abszurd volt.
- De épp ez az. Egyrészt,nem tudom, mi történik az ebben a dimenzióban született gyermekkel. Mi lesz, ha visszamegyünk, ő meg visszakerül a hasadba? Másrészt, én nem vagyok orvos, nem hinném, hogy le tudok vezényelni egy szülést…
- Hm… értem, mi a baj. De nem is tűnhetünk el otthonról, több mint fél évre… – nem is akartam elmenni.
- Hát, nem… - mondta kicsit rejtélyesen, mintha ez többet jelentene. – Látom, érted a problémát.
- És ha otthon maradnánk? Valahogy csak ki tudnánk magyarázni. – bár még belegondolni sem akartam, hogyan.
- Figyelj rám! – mondta komolyan, és a szemembe nézett. A szívem úgy dörömbölt, mint még soha. – Mi ketten soha többé nem élhetünk normális életet.
- Ezt hogy érted?
- Ha nem akarod a barátaidat és a családodat bajba sodorni, akkor hamarosan el kell búcsúznod tőlük. – szóval erre célzott az előbbi titokzatos hangsúlyával. Összeszorult a gyomrom.
- Nem… az nem lehet!
- Nincs választásunk. – ez volt a legrosszabb az egészben. De akkor is túl sok volt, hogy egy nap alatt megbirkózzak vele. Erősen a dolog jó oldalára koncentráltam: Chris szeret. – Ne aggódj, még van időnk… felkészülni. A búcsúra. A harcra. És ha belegondolsz, rengeteg időnk van tanulni, ha itt vagyunk, bár nem feltétlenül a harasztok szaporodására és az Antigoné értelmezési módojaia gondolok – elmosolyodtam.
- De Chris…elvégezhetjük a középiskolát?
- Nem tudom. – felelte szomorúan, és átölelt. Odabújtam a karjaiba, és azt éreztem, hogyha együtt vagyunk, akkor legyőzhetetlenek vagyunk. A búcsút kivertem a fejemből. – De tényleg ki kéne találni, hogy mi lesz a terhességeddel.
- Hát, mi lenne, ha mondjuk az első három hónapban rendesen élnénk az életünket? – pillanatnyilag ez volt a legfontosabb számomra. Semmi búcsú. – És amikor elkezdene látszani a hasam, akkor idejönnénk. Azután meglátjuk, mi lesz. Csak azt nem tudom, hogy látjuk el itt magunkat…
- Én végül is visszamehetek dolgokért, mert ez a hely nem önellátó, hogy így mondjam. De nem is kell annak lennie. Tudod, itt az emberi szükségleteink nem igazán érződnek. Mármint, csak a földi időszámítás szerint. – mondta, nekem meg eszembe jutott, hogy mi van, ha a terhességem is a földi időszámítás szerint folyik. Akkor végtelenségig kéne itt lennünk.
– Tehát itt sokáig tudunk lenni gondtalanul. Itt a vágyak teremtenek. Nem elég gondolnod valamire,teljes szívedből vágyakoznod kell rá, ahhoz, hogy itt teremjen. – mosolygott.
- Itt a vágyak teremtek? Akkor már értem… – mondtam szomorúan.
- Mit?
- Te csak ezért szeretsz, itt és most. Ha visszamegyünk, ismét láthatatlanná válok a szemedben.
- Dehogyis! A világegyetem minden pontján ugyanezt a hatalmas, ellenállhatatlan, elsöprőszerelmet érzem irántad. Most és mindörökké. – rápillantottam összekulcsolt kezeinkre, és próbáltam elhinni. Nagyon fura érzés volt, hogy annyi évvárakozás után most hirtelen minden megváltozott.
- És hogy kell vágyni valamire?
- Behunyod a szemed… – suttogta a fülembe. Megtettem. – Annyira szeretlek! – lehelte, és egyre közelebb hajolt. A pulzusom megduplázódott, miközben már éreztem bódító lélegzetét az arcomon.
Alig kaptam levegőt,mikor ajkait az enyémhez szorította, és olyan hevesen kezdett csókolni, mintha… tíz éve várt volna erre. A nyaka köré fontam a karjaimat, miközben az övéi a derekamat simogatták. És igen, én is tíz évet vártam erre. Annyiszor elképzeltem, hogy milyen lesz az első csókunk, de még a legvalóságosabb álomkép sem ért a közelébe az igazi élménynek. Borzongatóan tökéletes volt.
Jay-jel sokszor smároltam, viszont Chris-szel csókolóztam. Megértettem a különbséget csók és smárolás között. A csókban olyan érzelmek, szenvedélyek teljesednek ki, amiktől abban a pillanatban elfelejted, hogy ki vagy, hogy mit akarsz, mitől félsz.Abban a pillanatban csak Ő létezik, minden egyes sejted Rá vágyik, az egész világod Róla szól. Minden eltűnt a fejemből. Kétségbeesetten vágytam az érintésre.
Nem tudom, meddig voltunk egymás karjaiban, de vége lett, megítélésem szerint túl korán.
És én csak boldog voltam. Olyan régóta először elégedett és reményteljes lehettem. Nem a jövőt néztem, ami félelmetes és annyi veszélyt jelent, és nem is a múltbeli hibáimat számláltam, hanem a jelenben éltem, és boldog voltam.
Ezen töprengtem, amikor rájöttem, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudok Chrisről. Régebben sokat beszéltünk, de az utóbbi években nagyon eltávolodtunk egymástól. Nem ismertem őt, és éreztem, hogy ez nem maradhat így tovább. Sőt, erről a Különleges-dologról se tudtam sokat. Most jött el a kérdések ideje.
- Öhm… kérdezhetek néhány dolgot? – kérdeztem zavartan.
- Persze, mondjad.
- Hát… – kezdtem – nem tudok rólad semmit. De komolyan. – vallottam be szomorúan.
- Dehogynem. Mondj öt dolgot rólam.
- Most mondtam, nem tudok rólad semmit
- Csak próbáld meg!
- Hm… Lássuk csak! – próbáltam összeszedni gondolataimat. – Szeretsz tanulni. Nagyon. Nem szereted az ilyen társasági programokat. Tulajdonképpen egészen antiszociális vagy. Nem szeretsz táncolni. – bár amint kimondtam, rájöttem, hogy őt más gondok nyomasztották, és teljesen érthető ez a viselkedés. – Szereted a buta lövöldözős játékokat, meg a szappanoperákat. – nyilván azért, hogy néha kikapcsolódjon. – Ez öt. És ezt bárki tudhatja.
- Dehogyis. Minden, amit mondtál, igaz. Csakhogy ezt nem tudja mindenki. – azt hiszem, ebben is igaza volt. Én őt mindig kitüntettem a figyelmemmel. Kémkedtem utána régebben. Akkor most én mondok rólad pár dolgot. Megszállott vagy. De komolyan, akármiről is legyen szó, ha te elhatározod magad, akkor addig nem nyugszol, amíg nem teljesíted. Nem tudsz mértéket tartani. Azt hiszem, ezt neked is el kell ismerned. Imádod a romantikát, és persze a barátaidat. Önfeláldozó vagy, és szereted a szappanoperákat. – sorolta.
- Hm… ez hat tulajdonság. – mondtam ledöbbenve. – De honnan tudod ezeket?
- Figyelek. Például azt, hogy önfeláldozó vagy, azt onnan tudtam meg, hogy megvéded a barátaidat. De komolyan, régebben, ha valami rosszat mondtam Gillyre, te olyan hevesen kezdted védeni, hogy azt hittem, leharapod a fejem. Ja, és inkább felelsz, minthogy a nem felkészült barátnődet égesse a tanár.
- Aha, nem is tudtam, hogy ennyire figyelsz rám. Na és a romantika?
- Az egyértelmű. A Titanic a kedvenc filmed, és csak nyálas zenét hallgatsz. És mégis, miért vallottad be nekem egyáltalán, hogy szeretsz? Reménykedtél, sőt szinte tudtad, hogy szeretlek, még ha azt is mondtam, hogy nem. Ha nem lennél romantikus, akkor nem is éreznéd ezt a szerelmet. És igen, tulajdonképpen én is romantikus vagyok. Na, de mit akartál kérdezni?
- Tulajdonképpen már válaszoltál. De azért van még: mi a kedvenc színed?
- Komolyan ilyen kérdésekkel fogsz fárasztani? – kérdezte mosolyogva. Nekem ez tényleg fontos volt. Beletúrt a kezével a dús hajába, és lehajtotta a fejét. Amikor elgondolkodott, mindig ezt csinálta. – Amúgy a piros. A kedvenc ételem a pizza, imádom anyukám teáját, néha sörözöm, szerintem a földön legjobb együttes a Muse, pókfóbiás vagyok, és a rendmániámnak köszönhetően nem tudom elviselni ha a könyveim nem abc-sorrendben vannak a polcomon. – sorolta, és én minden aprói nformációt gondosan elraktároztam. – Most te jössz.
- A Muse tényleg jó, de szerintem a The Pretty Reckless sokkal jobb, bár gondolom, te nem ismered. Megrázta a fejét, és én folytattam. – Ez beképzeltnek fog hangzani, de a kedvenc kajám a saját tortillám. Az alkoholt nem szeretem, és más egyebet sem nagyon. Szerintem a szénsavmentes ásványvíznél jobb nincs. Utálom a kukacokat, és azóta rágom a körmöm, mióta szám van.
- Gondolom… – kezdte.
- Még kérdezek! Szóval,mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Rose, nincs választásom… nem tudok annyira előretekinteni. – mondta keserűen.
- Jó, de képzeld el, hogy nincs ez a Különleges-dolog… akkor mi lennél?
- Rose…
- Ssh! Hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy bármi megtörténhet, hogy bármi lehetsz. – mondtam,és a szájára raktam a mutatóujjam. Lassan becsukta a szemét, majd beszélni kezdett.
- Azt hiszem, szívesen lennék gyógyszervegyész. Szeretem a kémiát. Esetleg erdészmérnök, odavagyok az élővilágért. Kielégítő válasz? – nyitotta ki a szemét.
- Tökéletes.
- És te mi lennél? –kérdezte óvatosan. Nagy levegőt vettem.
- Hát, én szeretnék segíteni. Szeretném, ha ott lehetnék a katasztrófáknál, és embereket menthetnék. Orvos, azt hiszem.
- Hm… ez veszélyesnek hangzik.
- Szerintem izgalmas. És amúgy is, ez a Különleges-izé nem veszélyes?
- Az más.
- Említetted, hogy vannak képességeim. Mikre gondoltál?
- Minden benned van, de rengeteget kell tanulnod. A te képességeid egyelőre még nem láthatók számomra, de ha akarod, mesélek neked ilyen Különleges-dolgokról.
- Minden nagyon érdekel.
- Hát, mint már említettem, a mi sorsunk egybeszövődik. Nagyon kevés ilyen esetről tudok. És az a helyzet, hogy – nem akarlak elkeseríteni – de egyik se végződött túl jól. Olga Alvarado a XV. századi Oroszországban élt, nemesként. Egész életében elkényeztették, nem volt semmi problémája. Viktor Pratt viszont nagyon szegény volt, és senkire nem támaszkodhatott. Mindent egyedül kellett elérnie. Tudta magáról, hogy Különleges, és egész életében kereste a lányt, akivel együtt eltörölheti a feudális rendszert. Legalábbis ezt hitte, de rosszul fejtette meg a jóslatát.
- És találkoztak?
- III. Iván, az akkori cár, aki egységesítette a Moszkvai Nagyfejedelemséget, megparancsolta neki, hogy részt vegyen a Kreml építésében. Itt találkozott Olgával, és azonnal egymásba szerettek. Olga apja nem nézte jó szemmel a kapcsolatukat, de ez nem érdekelte a szerelmeseket. Végül a cár megölette Viktort, Olga pedig egyedül maradt terhesen, Viktor gyerekével. A szülésbe belehalt, a kisfiút pedig Szibériában kitették…
- Értem. – nem akartam többet hallani. – Szóval jó esélyékkel indulunk a… mi is ellen?
- Igazából fogalmam sincs. Valószínűleg sok emberre lesz hatással, és biztos, hogy valami mai, aktuális dolog. De ki fogjuk találni időben, megígérem. És legyőzzük. – mondta Chris.
- De ugye nem az ózonlyukat kell betömnünk? Tériszonyos vagyok.
- Nem hinném. – válaszolt vigyorogva. – De nem most mondtad, hogy segíteni szeretnél? – emlékeztetett.
- Ja, tényleg. És neked milyen képességeid vannak? – tettem fel a következő kérdésem. Ismétel gondolkodott.
- Hát, az egyik ugye az emberi test gyógyítása. De ez minden Különlegesre jellemző.
- És azt hogy kell? Ugye majd megtanítasz?
- Persze. Mindent elmagyarázok majd. Szóval, a másik fontos képességem, hogy bárhol is vagyok, bármilyen időpontban, képes vagyok energiát meríteni a körülöttem lévők érzéseiből.
- Hm?
- Úgy értem, az erős érzésekből, leginkább a szerelemből és a gyűlöletből tudok energiát felvenni.
- Ezt nem egészen értem.
- Oké, szóval hallottál már aurákról?
- Ja? – inkább kérdésnek hangzott.
- Szóval a szó szoros értelmében nem látom az emberek auráit, viszont képes vagyok érzékelni. – mondta komolyan. Nem tudtam róla, hogy így el van merülve az ilyen ezoterikus dolgokban. Nekem ez az egész világ ismeretlen volt, és amit hallottam, ahhoz is szkeptikusan álltam hozzá.
- És befolyásolni is tudod az érzelmeket, vagy csak érzékelni?
- Nem tudom… nem hinném,hogy tudnám befolyásolni. Még nem próbáltam. – felelte elgondolkodva.
- Azért ez egész jó kis képesség. Gondolom, nekem semmi ilyesmim nincs…
- Biztos, hogy ennél százszor erősebbek az adottságaid.
- Biztos… – sóhajtottam, és hirtelen eszembe jutott valami. – Lehet itt az otthonunk? – olyan biztonságosnak, olyan nyugodtnak tűnt ez a sziget.
- Ez most hogy jön ide?
- Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. Ha fél évet itt leszünk, akkor kéne valami hely, ahol lakunk. Egy kunyhó, vagy valami. Szóval mit gondolsz?
- Jó ötlet. Szeretek tervezgetni. A megvalósítás nehezebb lesz, mivel természetesen nem engedhetlek dolgozni téged. De megoldhatjuk, hogy te is rész vegyél az építkezésben, végülis sok időnk van.
- Milyen építkezésben?Nem egészen erre gondoltam… Úgy tűnik, mégsem ismersz. Nem tudtad, hogy én meg a kézügyesség, az három?
- Hány házat építettél eddig? – Ház? Egy kis kunyhóra gondoltam…
- Őszintén szólva, nem sokat. De a harmadikban technikára készített házam nagyjából tíz percig állt.
- Nem számít. Segítek. Jó lenne, ha itt élhetnénk… – sóhajtotta. Egyszerre megjelent a szemem előtt egy verandás kis ház a meseszép szigeten. Gyerekek szaladgáltak körbe. Én egy hintaágyban Chris ölébe dőltem. Szép ábránd volt. A vágyakozás elfogott. – Meg kéne próbálnunk. – mikor kimondta, visszatértem a valóságba.
- Egyetértek. – suttogtam megrettenve. Házat kell építenem, úristen. – Egy feltétellel.
- Mi az?
- Mindennap elmegyünk iskolába. Otthon. Aztán suli után idejöhetünk. Majd éjszakára hazamegyünk.
- Még mindig nem érted,hogy ez két külön időszámítás? – mondta fáradtan. – De értem, mire gondolsz. Ha ezt akarod…
- Ezt akarom. És ha már itt tartunk. – nagy levegőt vettem, és a gyomrom összeszorult. – Mi lesz a suliban? Úgy értem, hozzám szólsz egyáltalán, vagy elsétálsz mellettem, mintha azt se tudnád, hogy létezem?
- Úgy lesz, ahogy te akarod. Tettessük azt, hogy járunk?
- Mert nem azt tesszük?– mondtam sértődötten.
- Akkor másképp fogalmazok: tettessük azt, hogy csak járunk? Mert nekem ez sokkal többet jelent. Ez nem egy szokásos tinédzserkori fellángolás… Szóval, mi legyen?
- Hát, mi lenne, ha randiznánk?
- Rendben. És elmondod a barátaidnak?
- Mit? Azt, hogy egy Különleges vagyok, és teherbe estem egy volt osztálytársamtól, miközben dimenziók között utazunk? Ja, plusz, hogy a világ megmentésére vagyok hivatott? Egyenesen a diliházba küldenének.
- Nem pont erre gondoltam. De azt, hogy randizunk?
- Hát, gondolom igen. Bár, őszintén, nem akarom fájdítani mondjuk Jen szívét. Annyira szeretne végre egy rendes pasit. És azt fogja hinni, hogy én vagyok a szerencsés. Ami persze igaz, mert szeretsz. De ezek a dolgok…
- Jen? Az a magas, vékony barátnőd?
- Aha, miért? Ismered? – képes voltam a féltékenységre.
- Én nem, de tudod, a padtársam francián, Peter, állandóan róla beszél. Ő is ugyanarra lakik, mint Jen, sokszor együtt jönnek, és Peter végig a barátnődet bámulja, aki – Peter nagy szívfájdalmára – észre se veszi ezt.
- Tudtam! Mindig is tudtam, hogy ő nem veszi észre, ha csodálják. – mondtam elgondolkodva – Van egy ötletem… Mi lenne, ha összehoznánk őket? Ilyen dupla randi keretében?
- Hát, én szeretnék kettesben lenni veled. – mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy tetszik neki a tervem. Ő sem akart elszakadni ettől az élettől. Egyre közelebb hajolt hozzám.
- Most, ha megtudhatnám,mit csinálsz?
- A világegyetem leggyönyörűbb személyével vagyok kettesben. – suttogta a fülembe.
- Hol van? Én is akarom látni!
- Te butus… – sóhajtotta, majd ismét megcsókolt. Aztán újra és újra, amíg mindketten levegőért kapkodtunk.
Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez a házépítősdi nem jó ötlet. Chris azt mondta, hogy nagy feladatokra vagyunk hivatottak. Hogy meg kell tanulnunk megvédeni magunkat. Jó lett volna, ha egyszer sikerül megépíteni ezt az álomházat, de tudtam, hogy fontosabb dolgunk is van. Biztos voltam benne, hogy ezzel Chris is tisztában van. De a közös jövő annyira elkábított minket…

Jóslat

Amikor kinyitottam a szemem, meg voltam győződve arról, hogy meghaltam. Először is, mert a világoskék eget láttam. Egyetlen felhő sem rontotta el a látványt. Amikor kiugrottam az ablakon, tejfehér köd uralta az eget, és esett.
Nem tudom, mennyi ideig nézegethettem, de hirtelen fázni kezdtem. Felültem, és fehér, rozoga falakat láttam magam körül. Valami nem stimmel, gondoltam, falak vesznek körül, de tető nincs sehol.
A saját mennyországomban nem lennék bezárva. Főleg nem egy ilyen összetákolt építménybe. És ott lenne Chris. És legfőképp, nem éreznék fájdalmat. Pedig azt éreztem. Most már nem csak fáztam, de úgy éreztem, mintha ezer apró késsel szurkálnának a testem minden négyzetcentiméterén.
Megpróbáltam sikítani, de attól mindenem még jobban fájt, úgyhogy felhagytam a próbálkozással. Meg különben is, ki lenne egy ilyen furcsa helyen, aki kiszabadítana?
Visszafeküdtem, és rámeredtem az égre.

Mit tettem? Én nem akartam öngyilkos lenni. Egyszerűen csak kiakadtam, engedtem, hogy az érzelmeim irányítsanak. És ezt sosem fogom tudni visszacsinálni. Tárgyilagosan, higgadtan vizsgáltam a történteket.
Sajnáltam, hogy eldobtam magamtól az életet, de már nem tudtam rajta változtatni. Igazából azelőtt sosem tartottam önvizsgálatot. Most úgy tűnt, hogy tökéletes alkalmam nyílt rá. Nem voltam depressziós. Viszont komolyan elgondolkoztam azon, hogy megőrültem. Mert tényleg nem voltak annyira eget rengető problémáim. Csak ahogy megéltem őket… az volt borzasztó. Belerángattam a magam szenvedésbe, és eszembe sem jutott megpróbálni kimászni a gödörből. Csak gyötrődtem, és mindenből azt vontam le, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb. Pedig ez nem volt igaz.
De igazából teljesen mindegy volt, mert meghaltam. Tovább bámultam az eget.

Kis idő múlva azt vettem észre, hogy a fényt eltakarja valami. Ráfókuszáltam a sötét foltra, és egy arcot véltem felfedezni. És megnyugodtam. Ugyanis a számomra leggyönyörűbb arcot láttam. Meghaltam. És ő ott volt velem. Olyan boldog voltam, hogy a fájdalommal nem törődve felpattantam és a nyakába ugrottam. Másodszor aznap, de pont ugyanúgy reagáltam. És valószínűleg utoljára ebben az életben, ha még élek, de ebben sem voltam biztos.
Chris meglepődött, és gyengéden eltolt magától. Tudtam, hogy el kellett jönnie ennek is, de azért rosszul esett. Nem szeret…
Rám nézett, és megkönnyebbülten elmosolyodott, végül magához szorított. Nem igazán értettem ezt a reakciót, de most túl nyugodt, túl boldog voltam ahhoz, hogy elrohanjak. Sokáig álltunk így szótlanul, de az idők végezetéig is így tudtam volna maradni. Végül mégis úgy éreztem, meg kell szólalnom. A fájdalom még mindig kínzott, így kicsit nehéz volt kimondani:
- Meghaltam. – és ebben a pillanatban egy minden eddiginél fájdalmasabb hullám söpört végig a testemen. Rádöbbentem, ha én meghaltam, és ő itt van, akkor neki is meg kellett halnia. Hogy mert utánam ugrani? Hogy tehette ezt? Összeszorult a szívem, és felordítottam: – Ne! – ennyit a nyugodtságomról…
Elengedtem, lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. Az utóbbi hetek minden feszültsége, kétségbeesése, problémája zúdult rám ismét. Pont, mint a kelléktárban. Chris türelmesen várt, amíg egy kissé csillapult a sírásom.
- Nem haltunk meg. – mondta higgadtan.
- Tényleg? – kérdeztem meghökkenve pár perc múlva, miután sikerült abbahagynom a bőgést. A fájdalom égette a torkomat, és könnyen el tudtam hinni, hogy élek, mivel ilyen szenvedés nem létezhet a halál után.
- Tényleg. Ha most adsz egy kis időt, akkor elmondom, amit már akkor el kellett volna mondanom, amikor megismertelek.
- Te nem szeretsz engem. – mondtam ki nyilvánvalóan, pedig továbbra is mindenem fájt. – Nem tudom, hol vagyunk, nem tudom, mi történt, de ha valóban élek, akkor sem tudom, te miért vagy itt. Kiugrottam az ablakon, te meg felém futottál. Hideg volt és esett az eső, most pedig meleg van és tiszta az ég. Miért fáj mindenem? És miért voltál ott a folyosón? Sőt, egyáltalán miért jöttél a suliba? Ennek semmi értelme. És te nem szeretsz engem. – minden szó hatalmas szenvedést okozott, de muszáj volt beszélnem.
- Mid fáj? – kérdezte aggódva.
- Nem tudom. Mindenem. Úgy érzem magam, mint aki négy emeletet zuhant, és túlélte. – ekkor Chris odalépett mellém, felém hajolt, és megfogta a kezemet. Fogalmam sem volt mi történik, de a fájdalom múlni kezdett, és az ismerős biztonságérzet árasztott el… és végül a fájdalom elmúlt, ott ültem, de nem éreztem a zavartságon és a szerelmen kívül semmit.
- Köszönöm. – mondtam végül. Bár ez a köszönöm nem fejezte ki a hálát, amit most iránta éreztem, de egyelőre ennyi is elég volt neki, mert boldogan rám mosolygott. Aztán hirtelen elsötétült az arca, aggodalmasan fürkészni kezdett, majd megszólalt.
- Rose, én szeretlek! Sajnálom… – mondta halkan. Ezek azok a szavak, amiket sok-sok éve hallani akartam. De most úgy mondta, mintha bűn lenne, és mégis, őszintének hangzottak. Egy pillanatig sem próbáltam elhinni. Rájöttem, hogy valószínűleg csak álmodom. Akár ki is élvezhettem volna, de mostanában még az álmaimnak is fájdalmasnak kellett lenniük. Így hát átengedtem magam a szenvedésnek:
- Te… nem szeretsz engem! – jelentettem ki. Miért teszi ezt velem? Nem vagyok így is elég rosszul? Miért?
- Szerelmes vagyok beléd. – annyira őszintének, és… szerelmesnek hangzott. De lehetetlennek tűnt, hogy igaz legyen. Annyiszor kitaláltam már magamban, hogy jövünk össze, de ez az egész szituáció teljesen képtelennek tűnt. Hagyott egy percet hogy elhiggyem (nem sikerült), majd folytatta:
- Azt hittem, képes vagyok elengedni téged, hogy teljesítsem a célom, de tévedtem. – gőzöm sem volt, miről beszél, de nem szólaltam meg. – Amikor rájöttem, mire készülsz, azt a fájdalmat éreztem, amit te az előbb. És amikor megláttál, leugrottál, én meg úgy éreztem, mintha én löktelek volna ki azon az ablakon. Abban a pillanatban semmivel sem törődtem, csak azzal, hogy megmentselek téged, és majdnem későn érkeztem. – Valahogy tudtam, hogy igazat mond, de annyi mindent nem értettem. Rengeteg kérdésem volt, és egy percet sem akartam elvesztegetni az együtt töltött időből, úgyis mindjárt felébredek, szóval rögtön feltettem az elsőt:
- Miért jöttél a Sun Monroe-ba?
- Két év után… látnom kellett téged, mielőtt… - felelte úgy, mintha szégyellné magát. Azonban, amit mondott… hogy miattam jött át. Hihetetlennek tűnt.
- Chris?
- Majd elmagyarázom… jöhetne a következő kérdés? – kérdezte idegesen. Én is az voltam. Nem tudtam, mi folyik körülöttem.
- Oké. – egyeztem bele végül. – Hogyan mentettél meg? – szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, de úgy gondoltam, így is elég nehéz neki ezekről beszélni, és nem akartam kínozni még az álombeli énjét sem.
- Hogyan is magyarázhatnám meg neked, Rose? – töprengett. – Fogalmazzunk úgy, hogy meg van az a képességem, hogy minden sebet be tudok gyógyítani. Ha eltörik egy csont, van erőm, hogy ott helyben összeforrasszam. De ha a szív nem dobog, akkor mit sem ér az összeforrasztott csont. Eddig érted?
- Persze. – mondtam magabiztosan, de azért elég nehéz volt elhinni.
- Tehát ahhoz, hogy megmentselek, túl kellett élned a zuhanást. Mivel te arra koncentráltál, hogy meghalj, el kellett kábítanom téged.
- Hogyan? – persze, érdekelt, amit mond, de gondolatban már elkalandoztam. Mi van, ha még csak nem is haltam meg, és tényleg megtörtént, amit mond? Egészen képtelennek tűnt.
- Képes vagyok ilyesmire, de erről később bővebben beszélek. Lerohantam utánad, mivel abban se lehettem biztos, hogy én túlélem a zuhanást. A szíved szerencsére dobogott, bár nagyon gyengén. Idehoztalak, és meggyógyítottalak.
- És mi ez a tákolmány? – mutattam körbe.
- Én csináltam hirtelenjében. Nem hagyhattam, hogyha felébredsz, elmenj. Tudom, elég rozoga, de ennyi telt tőlem… Nem volt sok időm.
- Miért nem?
- Mert vissza kellett mennem, hogy a nyomokat eltüntessem. Szerencsére senki nem vett még észre semmit. Biztosítottam számodra alibit. Ja, és itt a Kaillegrád.
- A mim? – kérdeztem. Próbáltam elhinni, amit előtte mondott. Ekkor vettem észre a nyakában azt a furcsa medált. Már a kelléktárban is láttam, de akkor túl feldúlt voltam ahhoz, hogy bármit kérdezzek. De attól még nagyon érdekelt.
- Rose, figyelsz te rám? A Kaillegrád. Az a medál, ami nálad volt. – felelte türelmesen.
- Ja, nem is tudtam, hogy így hívják. – mondtam töprengve.
Chris ismerte a jelet. Senki nem tudott eddig semmit róla, de ő úgy tűnt, többet tud, mint gondolnám. A kíváncsiságom ismét feléledt, és most már elhittem, hogy mindez megtörténik.
– Egyiptomban találtam, szinte magához húzott. Amikor megérintettem, egy fura érzés árasztott el, nem is igazán tudom megfogalmazni. Valahogy biztonságban éreztem magam, de ennél több volt. Próbáltam nyomozni, hogy mi lehet ez, de senki nem szolgált túl sok információval. Az ankh-ról sokat találtam, de tudom, hogy ez nem ugyanaz.
- A Kaillegra a Különlegesek jelképe. – felelte.
- Hm… a Kaillegra a Különlegesek jelképe. – ez az egész egyre furcsább volt.
- Igen.
- De kik azok a Különlegesek? – kérdeztem kíváncsian.
- Az első Különleges, akiről tudok, Jerome. Az ókori Egyiptomban élt. Ha akarod, elmondhatom a legendáját, bár a mi szempontunkból nem túl érdekes.
- Mondd el! – kérleltem. Jelenleg mindennél jobban vágytam arra, hogy végre megtudjam.
- Dióhéjban annyi, hogy Jerome hat éves korában megálmodta a saját jóslatát. Eleinte butaságnak tartotta, de amikor egyes események valóra váltak, félni kezdett. Észrevett magán különös dolgokat. Például tudott gyógyítani. Az emberi test ura volt. Hatalmas hírnévre tett szert, és életét feláldozta az emberekért. Amikor eljutott a híre Indiába, elrabolták a legfelsőbb kaszt rabszolgái, és arra kényszeríttették, hogy bűnösöket, rossz embereket gyógyítson. Mikor meglátta édesanyja gyilkosát, akivel legutóbb a jóslatában találkozott, az erejét ellene fordította, és megölte. És ezt nem kellett volna soha tennie, az egész élete darabokra hullott, és nem tudta teljesíteni feladatát, ami az egyiptomi Óbirodalom bukásához vezetett. – mire befejezte egész testemben borzongtam. Ezt nem tanultuk történelemből. És, ha Chris tud erről, akkor ő is ilyen? Egyáltalán milyen?
- Te is… ilyen vagy? – nem bírtam kimondani
- Igen. Sőt, te is Különleges vagy. – bólintott.
- Én? Mi az, hogy Különleges?
- Ember, természetesen. Különleges ember. Különleges képességekkel rendelkezel, és különleges tettekre vagy hivatott. És elvileg a Különlegesek átlagos kinézetű emberek. Mint mondjuk én. – hát ezzel nem értettem egyet. Eszembe jutott, hogy Jen is ugyanezt a szót használta rá az évnyitón. – De rólad ez nem mondható el, fantasztikusan gyönyörű vagy. – ezt figyelmen kívül hagytam. Gondolatban visszatértem az álom lehetőségéhez. Rossz lett volna felébredni. – Az átlagos Különlegeseknek, hogy így mondjam, hat éves koruk körül van egy látomásuk, álmuk, amit jóslatnak hívunk, és a jövőnkre vonatkozik. Néhol nagyon homályos, néhol élesen ki lehet venni minden részletet.
- Igen? De nekem nem volt semmi hasonló. Ez baj?
- Várj, mondom, hogy te egy különleges Különleges vagy. Neked valóban nem volt. Mert a mi sorsunk összefonódik. – ez kellemes borzongással töltött el. – Tudod, amikor kicsi voltam, még nem tudtam erről. Aztán öt éves koromban az egyik éjjel álmomban megláttam a jóslatot.
- Honnan tudtad, hogy nem csak egy szimpla álom?
- Nem tudom… nagyon furcsa volt. Fiatal, és éretlen voltam, de azon az éjszakán, mintha hirtelen felnőttem volna. Valahogy mindent megértettem, mindent átéltem. Azt hiszem, az volt a gyerekkorom vége. – mondta. Ezt kicsit át kellett gondolnom. Ötévesen fel kellett nőnie. Borzasztó lehetett. Szegénynek nem volt senkije. Egyedül volt… Elszorult a szívem.
- És mit láttál? – kérdeztem végül.
- Láttam az arcodat, tudtam, hogy beléd leszek szerelmes. – ezt még mindig nehéz volt elhinnem, de a szívem teljes erőből zakatolni kezdett, miután kimondta. – És láttam ezt a szigetet, ahol, most vagyunk. Idejöttem, és bár magam sem tudtam, hogy sikerült, de itt voltam, és nem ötéves kisfiúként. Mindent értettem. És a sziget mintha maga is élt volna. Információkat adott át… a múltról.
- Jerome legendája?
- Így van, például. Azt is láttam, hogy rengeteget kell szenvednünk mindkettőnknek, egészen a sorsdöntő mai napig. 2010. 10. 10.
- Szép dátum. De várj csak! Azt mondtad, sokat kellett szenvednünk. Én tudom magamról, mennyit szenvedtem… de te? – annyira rossz volt belegondolni, hogy valami fájdalmat okozzon neki. Belegondolva a sorsába, a szerepébe, hirtelen az én hisztim eltörpült. Nem akartam tudni, hogy miért szenvedett, de valahogy mégis, tudnom kellett.
- El tudod te képzelni, mennyire nehéz volt távol tartanom magad tőled? Azt mondani neked, hogy nem szeretlek?
- Akkor miért mondtad azt? El tudod képzelni, hogy mennyire fájt, amikor kimondtad? – nem, egyikünk sem hangzott dühösnek vagy vádlónak. Csak értetlennek és szomorúnak.
- El tudom képzelni. – mondta tárgyilagosan, a szemében azonban megcsillant a fájdalom. – És mivel tudtam, hogy mennyi fájdalmat okozok, még jobban szenvedtem… – mondta lassan. Én magam bántottam? Az nem lehet… Szegény, szegény Chris. – Szóval tudtam, hogy a mai nap minden meg fog változni.
- Igen?
- Tudod, a Különlegeseknek van egy feladatuk, életcéljuk, ami akár az egész világra hatással lehet.
- Ez most komoly?
- Szóval – mondta kérdésemet figyelmen kívül hagyva. Persze, hogy komoly. Halálosan komoly. – három homályos lehetőséget láttam: az első az volt, hogy a mai napon örökre elveszítelek… meghalsz. – megborzongtam. – És én akármennyire próbállak, nem tudlak követni. Mert feladatom van. És egyedül kell véghezvinnem. Ez nagyon fájdalmas volt számomra, hidd el, de az eszembe se jutott, hogy a saját kezeddel akarsz véget vetni az életednek, ráadásul pont miattam. – elképedtem, de azért kicsit rosszul esett, hogy a halálomat választotta. Vajon milyen lehet a többi variáció? Vártam, hogy folytassa. – Én tudatosan ezt a verziót választottam. Ezért akartam minél kevésbé az életed részévé válni. De annyira vágytam rád. És egyszerűen képtelen voltam távol tartani magam tőled. Ezért jöttem át a suliba… hogy láthassalak, amíg lehet. Tudtam, hogy kockázatos, de muszáj volt megtennem.
- Te tényleg miattam jöttél át? – kérdeztem elképedve.
- Hát, igen. – felelte szégyenlősen.
- De akkor meg miért nem beszéltél velem?
- Hogy miért? Még kérdezed? Olyan ellenséges voltál velem… esélyt sem adtál. – igaza volt. Tudtam, hogy igaza volt. Az én hibám.
- Sajnálom, Chris.
- Semmi baj… én próbálom megérteni. Valami nagyon nincs veled rendben, és segíteni szeretnék. De előbb meg kell értetnem veled valami nagyon fontosat. Úgyhogy, figyelj rám kérlek! Szóval, a második lehetőség kissé hasonlít az elsőhöz, csak még rosszabb. Megcsókollak, és… minden megváltozik. Ebben a verzióban nem csak téged veszítelek el, hanem az összes embert, akit szeretek… - mondta határozottan, de szemében csillogott a fájdalom.
- Az borzasztó lehet. – suttogtam. Azt hiszem, sokkos állapotban voltam. Mindenesetre összeszedtem az erőmet, mert tudtam, hogy nagyon fontos, amiről beszél, kiürítettem az agyam, és csak a szavaira koncentráltam.
- Végül a feladatomat sem tudom elvégezni, és hatalmas kínok között halok meg. Ezt a lehetőséget semmiképp se hagyhattam beteljesülni, ezért tartottalak távol magamtól eleinte. Ezért mondtam azt, hogy nem szeretlek. – szívesen meghaltam volna egy csókjától, de azért megértettem, hogy miért nem ezt a lehetőséget választotta.
- De Chris, miért nem mondtad ezt el nekem?
- Mert szeretlek. Nem akartam, hogy neked is át kelljen élned, azt, amit nekem. Hirtelen felnőnöd. Nem tehettem… - mondta, és én tudtam, hogy fordított esetben én is egyedül birkóztam volna meg ezzel az egésszel. Meg tudtam érteni, mégis sajnáltam. – Ráadásul tudtam, hogy te a harmadik verziót választanád. Bár most már mindegy, mert az következik be, amitől a legjobban féltem.
- Elmondod? – kérdeztem a kíváncsiságtól égve.
- Egy pillanat. – lehunyta a szemeit, én meg odanyújtottam a kezem, és megragadta. Az érintésétől libabőrös lettem, akármilyen fontos pillanat volt, nem tudtam mit tenni. Lassan kinyitotta a száját, és megszólalt: – A harmadik verzió az, hogy ezen a napon megmentem az életedet. Ez megtörtént. És te teherbe esel. Tőlem. Ez is megtörtént. Nagyon sajnálom…
- Micsoda? – újabb döbbenet. – De mi nem is…
- Persze, hogy nem. – szakított félbe. – Rose, már nem a normális világban élsz. Ez varázslat. A jóslat varázsa. Most a szíved alatt hordod a gyermekünket… – mondta gondterhelten. Ezúttal azonban hatalmas boldogság járta át a testem. Chris szeret, és babát várok tőle. De aztán rögtön elszomorodtam.
- Te… nem akarsz tőlem gyereket. – jelentettem ki szinte sírva. Hát persze, ő ezért lett volna hajlandó végignézni a halálomat. – De elmegyek, ha a…
- Ssh – suttogta, és átfogta a derekamat izmos karjával. – Te butus, egyáltalán nem erről van szó. Az a helyzet, hogy legszívesebben egész életemet veled és a gyerekeinkkel tölteném. De ez veszélyes. Mert ennek a verziónak nem láttam a további részét. És valami történni fog, mert, mint már említettem, mi nagy tettekre vagyunk hivatottak. Lehet, hogy az egész világ sorsa tőlünk fog függni, de attól félek, hogy te már a gyerekünkért is föláldoznád magad.
- Kétségtelenül. – átöleltem a hasam, és bár tudtam, hogy még csak két sejtből áll a babám, de a világon mindent megtennék érte. És persze Chris-ért, aki ekkor magához szorított.
- És most te jössz. Mindent mondj el! Mi a baj? Miért ugrottál ki?
- Chris, erre nincs szükség. – mondtam, és tényleg így gondoltam. Jó lett volna beszélgetni vele, de nem erről. És különben is, annyi mindent kellett feldolgoztam. Nem volt kedvem az unalmas életemről fecsegni.
- Kérlek! – mondta szívszorítóan lágyan, és a szemembe nézett. Elvesztem. – Én tudok segíteni. Szeretnék segíteni, de ehhez mindent el kell mondanod.
És akkor… elfelejtettem gondolkodni. Nem agyaltam egy pillanatig. Egyszerűen csak beszélni kezdtem. Tudtam, hogy megbízhatok benne. Mindent elmondtam az utóbbi időszakról, őszintén, úgy ahogy még senki másnak azelőtt. És az a helyzet, hogy jól esett. Előtte magamban átértékeltem az eseményeket, de az közel se szabadított fel annyira, mint a beszélgetés Chrisszel.
Figyelt, tényleg figyelt rám. És komolyan vett, és nyugtatott, és biztatott. Mintha tényleg számíthatnék rá. És erre volt szükségem. Addig az életem darabokban volt, mint az üvegszilánkok. De ő képest volt összeszedni. Hogy egésznek érezzem magam.

Boldog voltam Chris karjaiban. Hirtelen rájöttem, hogy fogalmam se volt, hogy hol vagyok, és hogy mennyi idő telt el a halálugrásom óta. Vele voltam, és más nem számított. Tudtam, hogy haza fog vinni sértetlenül.
Szándékosan nem akartam belegondolni a jövőbe. A jelenben végre igazán boldog voltam. Egy csapásra minden megváltozott. Hihetetlennek tűnt, hogy nemrég még öngyilkos akartam lenni. Az egész depresszió-izém egy szempillantás alatt eltűnt. Kiderült, hogy Chris szeret. Ennyi, csak ennyi kellett. Végül a múltat is kivertem a fejemből, és lassan átadtam magam az öntudatlanságnak.

Utolsó könnycsepp

Életben maradtunk. A medálnak köszönhetően. Éreztem, hogy tovább kell kutatnom, hogy rájöjjek, mi lehet az. De sajnos másnap iskola volt. Anne elküldte e-mailben a leckéket, nekiláttam megcsinálni őket. Már este nyolckor elaludtam a fizika felett.

Futottam... nem tudtam, mi elől, nem tudtam hova, csak éreztem, hogy futnom kell... Sűrű volt minden, a levegő, és én egyre beljebb rohantam a ködben. Már kiutat sem kerestem.
Reggel az ágyamban leizzadva és zihálva ébredtem, rögtön asztalomhoz rohantam, és megszorítottam a medált. A szorongásom elmúlt, és pillantásom az asztalomon fekvő naptárra esett: 2010. 10. 10-e volt. Szerencsés dátum. Valami miatt nagyon furcsán éreztem magam: nem csak az álom volt rám rossz hatással, különös szorongás bujkált bennem – de nem tudtam, hogy miért. A medál segítségével azonban egy kissé sikerült lenyugtatnom magam.
Vasárnap volt, mégis kellett iskolába mennünk – természetesen a csütörtöki órarend szerint tartották az órákat, mert még régebben elmaradt egy csütörtök valami értekezlet miatt.
Felöltöztem, apa bevitt a suliba, ahol Rachel, Wendy és Anne várt rám. Megszorítottam a nyakláncomat, amikor kiszálltam az autóból.
- De jól nézel ki, szépen lebarnultál! – üdvözölt Anne.
- Köszi. – mosolyogtam. – És veletek mi van?
- Egy végzős ráhajtott Anne-re! – mondta Wendy.
- Igen? – ez érdekesnek hangzott. – Miről maradtam le?
- Semmiről, semmiről. – vigyorgott Anne, miközben elindultunk a termünk felé. – Csak Daniel Connors elhívott a szalagavatóra.
- Hú! Daniel Connors? A legmenőbb pasi az egész iskolában. És mit mondtál?
- Nemet, természetesen. Fuvolaversenyem lesz akkor.
- Te beteg vagy! – mondtam. Komolyan, nem tudja, hogy ez mekkora lehetőség?
- Mi is ezt mondtuk neki. De hajthatatlan. – mondta Rachel.
- De neked is tetszik, nem? – kérdeztem Anne-től.
- Hát, jól néz ki. De gondolj bele, ő végzős. Mindjárt érettségizik. – próbált érvelni.
- És? Hú… – mondtam, mikor megláttam, hogy Daniel ott várakozik a termünk előtt. – Gyertek, menjünk! – intettem Rachel és Wendy felé.
- Szia, Anne! – mondtuk kórusban, és rákacsintottam a barátnőmre.
Amikor beléptem a terembe, Jen és May a nyakamba ugrott. Meséltem pár dolgot, a nyakláncot szándékosan kihagytam, de hamar befejeztem a beszámolót. Beszélni akartam Mr. Jorge-val, ő volt a történelemtanárunk is, gondoltam, hátha tud valamit a medálomról.
- Ez egy ankh. Azt hiszem, meséltem már róla órán. – mondta. Jellemző, hogy nem nézte meg elég alaposan. Megköszöntem a segítségét, és tovább indultam franciaórára.

Chris az ajtó mellett állt, amikor elmentem mellette, megéreztem az illatát. Friss volt és vonzó. Egy pillanatra elbódultam, majd hátrasétáltam a helyemre. Nagyon furcsa óra volt, végig magamon éreztem Chris pillantását, pedig máskor rám se nézett. Nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést, de nem is agyaltam rajta különösebben. Túlságosan el voltam varázsolva, ezért csak élveztem a figyelmét. Az egész órán a kezemben szorongattam a medált, hogy nyugodt maradjak, de valami mégis más volt.
A második óra szokás szerint irodalom volt, aminek kivételesen örültem. Talán Mrs. Shine tud valamit az amulettemről. Az órán kiosztotta a dolgozatokat. Az enyémet nem emlegette se a rosszak, se a jók között, de nem akartam megnézni, amíg nem kérdezem meg a jelről.
- Tanárnő, kérdezhetek valamit?
- Természetesen, Miss Everton.
- Nem ismerős önnek véletlenül ez az ábra? – megmutattam neki a nyakláncot.
- Nem. És ahelyett, hogy ilyenekkel foglalkoznál, néha tanulhatnál is egy kicsit. – mondta szigorúan, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Szomorúan a helyemre ballagtam, és megpillantottam a jegyem. Nem lett annyira rossz, de nem is voltam elégedett.

Mielőtt bárki kérdezősködhetett volna, kimentem a teremből. Kicsit egyedül kellett lennem. A folyosón elindultam a mosdók felé, befordultam a sarkon, már csak két méter választott az ajtótól, amikor… egyszer csak ott volt Chris. Majdnem nekimentem, nem vettük észre egymást – a gondolatra, hogy ezt egy hónapja folyamatosan tökéletesen csináljuk, keserűen elmosolyodtam.
Felnéztem rá, és hű, annyira magas és helyes volt! Másodpercekig bámultunk némán egymás szemébe. A tekintetében volt valami, mintha meg akart volna szólalni. Én viszont csendben, megdöbbenve, lefagyva álltam. Chris végül felnézett, és elsétált. Egyszerűen elsétált előlem. Előlem! Aki a fél életét azzal töltötte, hogy utána sírt. Képes volt csak úgy elmenni, flegmán, nem törődve velem.
És akkor megéreztem… a dühöt, a fájdalmat, a szomorúságot, a szorongást, a rettegést, a feszültséget. Mindent megéreztem, amit a nyaklánc igyekezett távol tartani. De tovább nem lehetett. Mert éreztem, hogy most vége. A maszkomnak és a színjátéknak is. Egyenesen a színpad mögötti kelléktárba rohantam, és elsírtam magam.
Nagyon régóta nem sírtam, és most minden elfojtott bánatom (annak ellenére, hogy még mindig próbáltam elfojtani őket) végre könnyekre lelt. Úgy éreztem, soha nem leszek képes összeszedni magam, és felállni a poros padlóról. A gondolatok szélsebesen vágtáztak az elmémben: elvesztettem Gillyt, a legrégebbi és legjobb barátnőmet. A szüleim elváltak. Mrs. Shine teljes szívéből gyűlölt. Mert buta voltam. És csúnya. Lexie, a kutyusom, akire mindig számíthattam, itt hagyott. Egyedül. Mert annyira nagyon egyedül voltam. Még volt valami, ami mindennél erősebb hatással volt rám. Volt valami, de arra egyszerűen még nem voltam képes gondolni.

Egyedül voltam, pedig a barátaim utánam jöttek. Érezték, hogy most nem kell semmit sem mondaniuk. Végignéztem a szebbnél szebb arcokon, akik engem figyeltek aggódva. May, Rachel, Wendy, Anne, Jen… Körbeálltak, és hagytak sírni.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de hamarosan egyre közeledő lépteket hallottam. Végül kinyílt az ajtó, nem néztem arra, csak a térdemet bámultam, nem érdekelt, ki az.
- Mi baja? – hallottam meg a legszebb hangot, amit csak elképzelhetek. És boldog lettem. Tovább zokogtam, de boldog voltam, hogy ő ott van. Éreztem a jelenlétét. Senki nem szólalt meg.
- Rose, mi történt? – kérdezte Chris. Pont ő kérdezi? Képtelen voltam akárcsak megmozdulni is.
- Tűnj már el! – mordult rá May. A következő pillanatban a kezemen éreztem Chris kezét. Nem sokat értünk még egymáshoz, ha igen, akkor is csak véletlenül. Azon kevés alkalmakkor, amikor a bőrét az enyémen tudhattam, azt éreztem, hogy teljes vagyok, elektromosság járt át, elfelejtettem, hogy ki vagyok.
Most is ez történt. Tudtam, hogy nem szeret, de még utoljára megerősítettem a falat az elmémben, ami mögé bezártam őt.
Csak mi ketten léteztünk. Hihetetlenül boldog voltam, teljesen elvesztettem a fejem. És átöleltem. Odahúztam magamhoz, körbefontam a karjaimat a nyaka körül, és a mellkasához szorítottam a fejem.
És teljes szívemből zokogtam.
Addigi életem legboldogabb pillanatai voltak. Vagy percei? Esetleg órái? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy szükségem van rá. Éreztem, hogy hamarosan áttörik a fal az agyamban, és vége mindennek. De ki akartam élvezni minden másodpercet, amit a kellemes tudatlanságban tölthetek. Éreztem, hogy közeledik, és egyre keservesebben sírtam. Ő pedig szorosan tartott, valamit mondott, de nem értettem.
És egyszer csak megtörtént. A fal áttört, és minden olyan hevesen kezdett áramlani végig a testemen. A reggeli ijesztő álmom, a szüleim válása, Gilly, a volt osztályom és Lexie elvesztése, az irodalom és Mrs. Shine, az, hogy egy ronda, hazug, hisztis, buta banya vagyok.
És Chris. Chris, akit lehetetlenül szerettem. És Chris, akinek ezt bevallottam. És Chris, aki nem szeret. És Chris, akinek a karjaiban bőgök.
És Chris, aki nem szeret. Még életemben nem fájt ennyire ez a tény. Minden sejtemet megbénította a fájdalom. Annyira vágytam rá, hogy szeressen. És annyira szükségem volt az ölelésére, hogy tartson, amíg…
Amíg mi? És akkor hirtelen mindenből elegem lett. Az összes erőm elfogyott. Utoljára megszorítottam Christ. Majd kitéptem magam a karjaiból, és még egyszer végignéztem életem szerelmén. A nyakában ott lógott egy ugyanolyan medál, mint az enyém. És rájöttem: nekem már a repülőn meg kellett volna halnom. De emiatt a gyerekes ábra miatt lekéstük. Nagyon dühös lettem a nyakláncomra, ami mellesleg nem is az enyém volt. Megragadtam, de nem volt sehova hajítanom. Annyira egyedül voltam, hogy még a falak is taszítottak. Tényleg minden porcikám fel akarta adni.
Futni kezdtem ki a kelléktárból, át az előadótermen, végig a folyosón, fel a lépcsőn, anélkül, hogy egy pillanatra is megálltam volna gondolkodni.
Egyenesen a legfelső emeletre rohantam, hátra se néztem egy ablakig. Kitártam, és a hűvös őszi levegő beáramlott rajta. Felmásztam az ablakpárkányra, és…
És elbizonytalanodtam. Eszembe jutott, hogy mennyi fájdalmat okozok ezzel. Mert tudtam, hogy számomra érthetetlen okokból, mégis sokan szeretnek. Akiket én is szeretek, és most mégis fájdalmat okozok nekik. Haboztam, de csak egy pillanatig.
Kiabálást hallottam, és megláttam, hogy Chris fut felém lélekszakadva. Ezután nem érdekelt, hogy mennyi fájdalmat okozok. Mert biztos voltam benne, hogy az én fájdalmamnál nem nagyobbat. Csak meg akartam szabadulni a szenvedéstől. És egyszerűen kiugrottam a félelmetes mélységbe. A fagyos levegő csípte az arcomat, de élveztem a zuhanást. Végre vége. Megtettem. Többé nem kell szenvednem.
Vártam már a földet érést, vártam már az esés okozta valós fájdalmat, de ehelyett csak minden elsötétült...