Egy történet a történet előtt

Kiszálltam az autóból, megigazítottam a szoknyámat, majd búcsút intettem apukámnak, aki minden bizonnyal nem értette, hogy miért voltam aznap olyan… lökött? Elszállt? Nincs rá jó szó.

Felnéztem az előttem magasodó halványsárga, impozáns épületre… az iskolámra. Még sosem rettegtem azoktól az ismerős falaktól ennyire. A pillantásom végigfutott a hatalmas ablakokon, elképzelve, hogy milyen lehet az ablak mögül nézni a világot. Az épület előtt elterülő teret, az összetört, korhadt fapadokat, a komor, elszórt cigarettacsikkekkel borított betonsétányt, ami végigvezet egy borongós, cseppet sem burjánzó vagy élettel teli parkon. A szebb napokat is látott park éles ellentétben állt az iskola ódon eleganciájával. A téren ünneplőbe öltözött fiatalok várakoztak. Még nem láttam, hogy kik várnak rám és hol. Még nem akartam megtalálni őket.

Azon töprengtem, hogy vajon egy hétéves kislány érezhet-e igazi szerelmet, egyáltalán bármiféle szerelmet. Nem tudtam megítélni. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy én azt éreztem. De az emlékek… az akkori érzések aznap is élénken éltek bennem. Reménykedtem, hogy nem így lesz. Hogy nem mondhatom, hogy tíz éve többé-kevésbé folyamatosan szerelmes vagyok Chris Hanson-ba…

Minden éjjel róla álmodtam, és ha a közelemben volt, ami korábban elég sokszor előfordult, tekintve, hogy egy osztályba jártunk, a szívem őrült tempóba váltott, a kezem izzadni kezdett, és úgy remegtem, mint egy nyárfalevél. Ha csak megpillantottam, egyszerre elfogott az a földöntúli, megfoghatatlan boldogság, hogy láthatom, és később az agyamat megbénító fájdalom, hogy nem szeret…

Ezek a dolgok két év alatt sem változtak. Életem első tizenhét évére sokszor, sokféleképpen tekintettem már vissza. Ezúttal tényszerűen pörgettem végig a fejemben a képeket. Egy történetet a történet előtt.

Londonban születtem egy történelem-földrajz szakos középiskolai tanár anya és egy informatikus apa első gyermekeként.

London egy külvárosi negyedében, a Waltham Forestben volt egy apró, igazi angol házunk. A körzet mindössze arról nevezetes, hogy David Beckham, a híres labdarúgó itt született. A terület egyáltalán nem hasonlít ahhoz a metropoliszhoz, aminek Londont mindenki hiszi. Rengeteg zöldövezet van benne: elbűvölő parkok, festői fasorok és tágas terek követik egymást. Ahhoz azonban, hogy a turisták által ismert területre érjünk, legalább másfél órát kell buszozni. Ennek ellenére én London mindkét arcát imádtam: a pörgő világvárost, és a nyugalmas külterületet is.

A húgom, Sarah két évvel a születésem után jött világra. Nagyon különböztünk egymástól: én sokkal szálkásabb, csontosabb, ő lágyabb és kerekebb volt. Ez igaz volt a testalkatunkra és az arcvonásainkra is. A hajunk és a szemünk azonban megegyezett: mindkettőnknek mély csokoládébarna szeme, és gesztenyebarna, hosszú, selymes, szögegyenes haja volt.

A családunk ötödik tagja egy hatalmas, barátságos labrador kutya volt. Lexie-nek neveztem el hatéves koromban, amikor hozzánk került. Mindannyian odavoltunk érte.

Hétévesen kerültem iskolába. Emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor először léptem be az iskola kovácsoltvas kapuján. Gyerek voltam, tele álmokkal.

Hamarosan kiderült, hogy én voltam az egyik legokosabb az osztályban. Én és Chris Hanson. Fogalmam sincs, hogy azért figyeltem-e fel rá, mert vetélytársak voltunk. Azonban az egyik hűvös októberi délutánon pironkodva megsúgtam a legnagyobb titkomat Gillynek, a legjobb barátnőmnek: azt, hogy szerelmes lettem Chrisbe.

Az általános iskolai éveim ettől fogva róla szóltak. Tökéletes életem volt: én voltam a legokosabb, a legszebb, akit mindenki imádott. És Chris volt a másik központi egyéniség az osztályban. Egyértelműen összeillettünk. Együtt jártunk különböző versenyekre, amit általában valamelyikünk megnyert.

Beképzelt voltam, és magától értetődőnek vettem, hogy ő is annyira szerelmes belém, mint én belé. Sokat beszélgettünk, talán barátok is voltunk, de a kapcsolatunk egyértelműen a tanulásra épült. Meglehetősen biztos voltam abban, hogy csodálatos jövő áll előttünk.

Az évek azonban egyszerűen csak teltek anélkül, hogy bármi történt volna. Egyre kétségbeesettebb lettem: éjjelente megterveztem a közös jövőnket, karrierünket, házunkat, nevet adtam a gyerekeinknek, és reggelente rá kellett ébrednem, hogy mindebből egy szó sem igaz. Persze én reménykedtem abban, hogy a jövőben egyszer valóra válnak ezek az álmok. Csak türelmetlen voltam. Vele akartam lenni, nem számított, milyen fiatalok voltunk.

Az évek teltek, én kislányból lassan kamasszá lettem. Mint mindenki, én is olyan tizenkét éves korom körül kezdtem el magazinokat olvasni. A flörtölési tippeket, a jeleket, amikből meg lehet állapítani, hogy tetszünk-e egy srácnak. Mindenbe csak azt magyaráztam be, hogy Chris szeret engem, csak félénk, ezért nem mer közelíteni hozzám. Arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy talán azért nem lép, mert nem is tudom… nem érdeklem.

Vártam, csak vártam. Izgatott és türelmetlen voltam. Talán ezért fogalmazódott meg bennem annak a gondolata, hogy nekem kell lépnem. Eleinte csak lefekvés előtt játszottam le magamban a jelenetet. De az ábrándból végül elhatározás lett. Nem voltam óvatos, nem voltam körültekintő, naivan egyenesen a szerelmi vallomást kezdtem tervezgetni. Hogy bevallom neki, hogy mennyire szeretem.

Elterveztem minden részletet. Romantikus és bátor voltam, és a tizennegyedik szülinapomon, június hatodikán végre kimondtam a szavakat. A szavakat, amik tönkretették az életemet.

Chris válasza tömör, egyszerű volt: Rose, én nem szeretlek…

Összetörtem. Minden egyes szava úgy hatolt az elmémbe, mint egy kés a szívembe. Egy pillanat alatt az egész életem megváltozott: addig gyönyörű voltam, de azután nem tudtam szépnek látni magam többé. Gyűlöltem tükörbe nézni, mégis volt, hogy órákig álltam előtte, és arra gondoltam, hogy milyen ronda vagyok. Addig okos voltam, de akkor rájöttem, hogy soha, de soha nem érhetek Chris nyomába. Mindig ő volt a legjobb. Meg sem közelíthettem, végig az árnyékában toporogtam.

Addig fogalmam sem volt arról, hogy mi az a fájdalom. Mit jelent szenvedni. De akkor, tizennégy évesen gyermeki naivitásom egy csapásra a komor, hideg pesszimizmussá változott, amit azóta sem sikerült eltüntetnem.

Az események innentől kezdve eléggé összefolytak. Semmi lényeges nem történt. Én magam voltam a nagy, sötét semmi. A nyári szünetben azonban volt időm gondolkozni, és fájt, tényleg fájt Chrisre gondolni, de muszáj volt összeszednem magam. Legalábbis megpróbálnom egy új jövőképet kialakítani, Chris nélkül.

Szeptemberben egy kicsit tudatosabban léptem be az iskolába, hogy elkezdődjön a nyolcadik osztály, az utolsó általános iskolai évünk. Mindenki csak a felvételivel és a középiskolával foglalkozott. Én azzal, hogy véletlenül se vegyek tudomást Chrisről. Természetesen a történtek után egy árva szót nem beszéltük. Ezt nem volt egyszerű kivitelezni egy közösségben, de azért sikerült megoldanom: rá se néztem. Legalábbis próbáltam.

Azt sem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének lásson. Muszáj volt elhitetnem vele és az egész világgal, hogy minden rendben van. Tulajdonképpen ezt néha magam is elhittem.

Azonban ez a tettetés minden energiámat felemésztette, és az egész felvételi procedúra egybefüggő kábulatként suhant el mellettem.

A barátaimból merítettem erőt: a legjobb barátaim Gilly és Ticia voltak. Mindketten alacsonyak voltak, égimeszelőnek tűntem mellettük. És gyönyörűek voltak. Gillynek napbarnított bőre volt, kedves arcát sötétbarna, szinte fekete, hullámos és dús hajkorona keretezte. Ticia kicsit kerekebb volt, ez azonban senkit nem zavart. Porcelánfehér bőre volt, és neki is dús szőkésbarna haja. Inspiráló volt, hogy a barátjuk lehettem. Szerettek engem, és mindenről tudtunk beszélgetni. Imádtam velük lenni.

Az utolsó év tényleg nehéz volt: imádtam az osztályomat, és nem akartam, hogy szétszéledjünk. Nem akartam, hogy véget érjen. Mert az a nyolc év… olyan feledhetetlen élményeket szereztünk együtt, közösségként. Biztos voltam abban, hogy a középiskolai osztályom meg sem közelítheti őket. Nem akartam gimnáziumba menni. A hónapok azonban megállíthatatlanul teltek.

Egy május délutáni ebédnél Gilly és Ticia mellett üldögéltem, és békésen eszegettem az élelmiszernek nevezett anyagot a tálcámon. Egyszer csak az ebédlő fehér ajtaja felé néztem, és megláttam a húgomat, Sarah-t, ahogy fülig érő vigyorral rohan felém. Megijedtem, hogy talán sikeresen végrehajtotta valamelyik bosszúját, de akkor odaért hozzánk, és megszólalt:

- Felvettek! – visította. Fogalmam se volt, miről beszél.

- Mi?

- Nem is értem, miért… na mindegy, felvettek a Sun Monroe-ba. – mondta.

- MI? – a felvételi tényleg elsuhant mellettem, és gőzöm se volt, anya melyik suliba küldte be a jelentkezési lapjaimat. Azt azonban tudtam, hogy a Sun Monroe High School az egész országban a legjobb középiskola volt, és biztos voltam benne, hogy lehetetlen oda bekerülnöm. Sarah kivételesen nem hazudott. Felvettek. Engem, a legjobb gimnáziumba.

Gilly és Ticia nagyon örültek a sikeremnek, ők is jó középiskolába kerültek, azonban az egész évfolyamról csak nekem sikerült bejutni a Sun Monroe-ba. Pont nekem, aki egy betűt nem tanult a felvételire. Furcsa volt egyértelműen jobbnak lenni Chrisnél. Már-már lehetetlennek tűnt, főleg miután meggyőztem magam, hogy egy senki vagyok hozzá képest.

És akkor egyszer csak vége lett a tanévnek, és ezzel együtt az általános iskolának. Meglepődtem, mert próbáltam nem aggódni a búcsú miatt, így elfojtottam magamban. Meglepődtem, és rossz volt rádöbbenni a ballagáson, hogy egyszerre mindennek vége szakadt. Természetesen mindenki sírt.

Abban biztos voltam, hogy a barátaimmal tartani fogom a kapcsolatot, de csak akkor hasított belém a felismerés, hogy Christ akkor látom utoljára egész életemben. Képtelen, egyszerűen képtelen voltam nem őt bámulni. Véglegesen ki kellett tépnem őt a szívemből, de akkor is… ki voltam én nélküle? Senki. Már akkor azt hittem, hogy csak mellette lehetek boldog. Habár hitegettem magam, hogy ez nem így van, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy ezt teljesen elhiggyem. Belém ivódott az évek során, hogy nekünk együtt kell lennünk. Így nőttem fel.

Szóval Christ bámultam bőgve, és egyszer csak ő is rám nézett. A pillantása az enyémbe kapcsolódott, és nem tudtam kiszakítani magam. A zöldeskék szemei szomorúan csillogtak, és az egész világomat betöltötték.

Pokoli volt: úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Mintha mindent tudna rólam, és ettől viszolyogna. Mintha utálna. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de amikor végre vége lett, elhatároztam, hogy soha-soha az életben nem fogom ugyanezt érezni még egyszer. És abban a pillanatban elengedtem. Tovább kell lépnem. Ezt mondogattam magamnak, amíg el nem hittem.

Eltelt a nyár, és szeptember elsején kíváncsian léptem be a hatalmas gimnázium ajtaján. Itt egy új esélyt kaphattam, kijavíthattam a hibáimat, mindent tiszta lappal kezdhettem. Erre nagy szükségem volt.

Szóval beléptem a tudás csarnokába, ahol – számomra hihetetlen volt – normális emberekkel találkoztam. Valóban okosak voltak, de normálisak, mint én. Naiv voltam, és azt hittem, ki fogok lógni a sorból, afféle Dr. Szöszi leszek (annak ellenére, hogy a hajam barna). De én is teljesen átlagos voltam.

A gimnáziumban az egész életem teljesen megváltozott. Új barátokat sikerült szereznem, sőt, tulajdonképpen egy klikk tagja lettem: Anne, Jennifer, Wendy, May, Rachel, és én folyton együtt lógtunk. Új élményeket szereztem, és ami még fontosabb: jól éreztem magam. De azért nem felejtettem el a régieket sem, kimondhatatlanul hiányzott Gilly, Ticia, és Emma, akivel az utolsó évben lettünk jóban. Meg az egész általános iskola. A tanárok, a sok szabadidő, az, hogy én vagyok a legjobb. És természetesen Chris… bár igyekeztem nem gondolni rá, ez nem mindig sikerült.

Otthon azonban elég fagyos hangulat uralkodott. Anya sokat veszekedett velünk, apa meg alig volt itthon. Rengeteg munkája volt a cégnél, ahol dolgozott.

Annyira más volt minden. Két, számomra nagyon új dolgot tapasztaltam meg: egyrészt rossz voltam valamiből. Irodalomból, konkrétan. Semmit nem értettem, hogy mi az a jambus, honnan tudjam, mit gondolt a költő, amikor írta, és egyáltalán, hogy nekem ezt miért kell tanulnom. Ráadásul a tanárnő, Mrs. Shine is szívből utált engem. A dolgozataimat rossz példaként hozta fel az osztály előtt, mindig felszólított, noha az első órától kezdve tudta, hogy nem tudok beszélni. A logopédiai problémám és a kényszeres megfelelési vágyam érthetetlen nyöszörgésben nyilvánult meg, pedig a volt iskolámban mindig minden kérdésre bátran feleltem. Ez nagyon megviselt. Nyolc évig mindenből kiemelkedően jó voltam, azonban ez nem jelentett semmit a gimnáziumban. Küzdenem kellett, és megtanulni tanulni. Nem volt egyszerű megfelelni az elvárásoknak, de azért lassan sikerült hozzászoknom.

A másik új dolog kicsit kellemesebb volt: tetszeni kezdett valaki. Soha nem éreztem még ilyen szimpla vonzalmat, csak valódi szerelmet. És azt is csak egy ember iránt. Végül is, az volt a célom, hogy Christ elfelejtsem örökre, és Jay-jel meg is próbálhattam volna. De nem voltam én olyan szerencsés, hogy bárkinek is tetszem, nemhogy neki.

Amikor már sikerült megszoknom az új sulit, történt valami. Az egyik délután, mikor hazaértem, anya és apa veszekedtek. Addig semmi gond nem volt a családommal, az utóbbi hónapoktól eltekintve minden teljesen normális volt. Legalábbis ezt hittem. Amikor a szüleim veszekedtek, arra gondoltam, hogy ez még a legjobb családban is előfordul.

Azonban ezen a délutánon valami megváltozott. Anya szörnyű állapotban volt: könnyei ragacsosan tapadtak szép arcára. Ki volt vetkőzve magából, úgy ordibált. Fájdalmat akart okozni apának, össze-vissza vagdalkozott. Apa csendben állt, de cseppet sem úgy, mintha megbánt volna bármit is. Anya szavaiból kiderült számomra, hogy apa megcsalta anyát. Nem csak hogy megcsalta, szeretőt tartott. Amikor meghallottam, úgy éreztem, hogy a szívem megállt. Hogy vége a világnak. A könnyeim kicsordultak, nem érdekelt; csak álltam ott ledöbbenve, és nem értettem, mi folyik körülöttem.

A szüleim észre se vettek. Észre sem vették, hogy bőgve felrohanok a szobámba. Annyira fájt... Másképp, mint amikor kiderült, hogy Chris nem szeret. Addig azt hittem, hogy a családom örök és megrendíthetetlen… De hogy ezt is elvegyék tőlem? Borzasztóan magányos voltam.

Ez az állapot napokig tartott. Anya sírt és üvöltözött, apa pedig alig volt otthon – nem mintha addig olyan sok időt töltött volna a házban. Folyton a nőcskéjénél volt…

Aztán nagyjából egy hét múlva a szüleim egyszerűen bejelentették, hogy elválnak. Szörnyen éreztem magam, de a lelkem mélyén tudtam, így helyes. Nem akartam ítélkezni apa tette felett, de anyát nagyon sajnáltam. Nem akartam semmit, csak eltűnni. Eltűnni a világból, valahova, ahol nincs fájdalom, nincs magány. Csak ezt akartam, de persze nem teljesült. Anya kedvéért összeszedtem magam: segítettem neki, amit tudtam, és sosem sírtam előtte. Rosszul esett volna neki.

Sarah viszonylag gyorsan túltette magát a dolgon, de én még hónapokig sírtam magam álomba minden este. Nehéz volt végignéznem a családom szétesését. Úgy éreztem, hogy senki nem érthet meg. Próbáltam megértetni a barátaimmal, hogy mit érzek, meséltem nekik Chrisről is, de úgy éreztem, hogy a sajnálatukkal nem tudok mit kezdeni.

Az önbizalmam úgy elpárolgott, mintha sosem létezett volna: Mrs. Shine sokat segített ebben, de nagyobb szerepe volt annak, hogy úgy éreztem, senki nem szeret. Hogy magányosan, egyedül fogok meghalni. A virgonc, beképzelt kislánynak már nyoma sem volt. Egyre rosszabbul voltam, de a barátaim semmit nem vettek észre rajtam. Nem is vehettek volna, még ha árgus szemmel vizsgálgatnak minden percben, akkor sem. Szerepet játszottam, mintha minden rendben lenne, senkivel nem akartam a fájdalmaim megosztani. Noha nem voltam olyan, mint azelőtt, normálisan viselkedtem. Az egész csak egy maszk volt.

Tényleg egyre rosszabbul voltam. A jegyeim romlottak, otthon sem volt semmi rendben, a reményem, hogy bármi változhat, egyre csak csökkent, és volt, hogy nem vettem fel a maszkomat. A barátaim sokat beszélgettek velem, főleg Emma és Jen, de segíteni ők sem tudtak. Ha teljesen nem is nyíltam meg előttük, így azért jobban megismerhettek.

A válás elég csendes volt. Miután anya lenyugodott, csak azt akarta, hogy apa tűnjön el az életéből. Miattunk ez persze nem volt lehetséges, de apa elköltözött. Anyával és Sarah-val lassan hozzászoktunk a férfi nélküli élethez hármasban.

Tizedik osztályra, nem tudom hányadszorra már, kissé összeszedtem magam. Önbizalmam nem sok volt, de volt valami, ami erőt adott: Jay, a srác, aki tetszett, bevallotta nekem, hogy szeret. Nagyon örültem, hogy én is képes lehetek ilyesmire. Mármint hogy belém szeressenek. Járni kezdtünk, fogtuk egymás kezét, randiztunk, átölelt, smároltunk. Már az elején tudtam, hogy ez csak egy sima tiniszerelem. És azt is, hogy én mindig többre vágytam. Hittem a nagy Rómeó és Júlia-féle szerelemben, és hittem, hogy egyszer én is megtalálom. Ha még nem találtam meg Chris személyében…

Egész Jay-jel való kapcsolatom felett ott lebegett, mint egy felhő a nap előtt. Eleinte küzdöttem ellene, de valahogy mindennap gondoltam rá, Jay karjaiban is hiányérzetem támadt, idegenül éreztem magam, mintha nem illenék oda. És ez az érzés napról napra erősebbé vált.

Semmit nem tudtam Chrisről. A ballagás óta nem láttam, és nem is hallottam róla semmit, mégis képes volt megmérgezni a kapcsolatomat. Hamarosan szakítottunk. Egyáltalán nem viselt meg. Arra jó volt ez a kapcsolat, hogy rádöbbenjek, hogy nekem már mindegy. Hogy senki, és semmi sem segíthet a Chris iránt érzett szerelmemen. Távolság, idő, más személy, más problémák… nem számított. Szerettem, pedig semmit nem tudtam róla.

A szakítás után visszazuhantam a semmibe. Nem sírtam, de nem is nevettem. Csak voltam. Érzéketlenül. Na jó, nem teljesen érzéketlenül: saját magamat gyűlöltem, de más érzelmet nem engedhettem meg magamnak. Relaxációs zenét hallgattam, mentolos cukorkát zabáltam, és nem beszéltem senkivel.

Egyedül a kutyám, Lexie érdekelt. Ő volt az egyetlen ezen a világon, akivel nem éreztem annyira magányosnak magam. Napokat töltöttem azzal, hogy a bundájába dőlve szenvedtem. Nem sírtam, a könnyeim már egy életre kifogytak. Csak szenvedtem. És emiatt is utáltam magam: az élet rövid, de én elpazarolom szenvedésre. Amikor erre rádöbbentem, még jobban szenvedtem. A barátaim hívogattak moziba, vásárolni, sétálni, de mindig találtam valami kifogást. Senkit nem akartam látni. Minden érzésemet el kellett fojtanom.

Ezen a nyáron sokat tanultam, minden kötelezőt elolvastam, felkészültem az iskolára, mégis minden nap, amivel közelebb kerültem a szeptemberhez, kínkeserves volt.

De az idő múlását, bármennyire akartam, nem állíthattam meg.

És egy szép, augusztus végi napom rádöbbentem, hogy ez nem mehet így tovább. Nem veszíthetem el a barátaimat. Őket nem…

Felhívtam Anne-t és Jent, és megbeszéltem velük egy igazi csajos délutánt. Moziba mentünk és megnéztünk egy romantikus vígjátékot, olyan fajtát, ahol az első öt perc után tudni lehet, mi lesz a film vége. Nem tehetek róla, imádom az ilyen filmeket. Sokkal értelmesebb, felüdítőbb, boldogítóbb ilyeneket nézni, mint zombik harcát és emberek gyilkolását.

Ilyenkor elhihettem, hogy létezik olyan, hogy happy end. Még ha nem is velem.

A film után beültünk egy kávézóba és dumálni kezdtünk. Ruhákról, pasikról, a nyárról, közös ismerősökről, de legfőképp magunkról.

Megtudtam, hogy Jen Párizsban összejött egy amerikai fiúval, Andrew-val, de kapcsolatuk nem bírta az óceánnyi távolságot. Legalábbis a búcsú óta nem beszéltek. A dolog nagyon bosszantotta Jent, de nem mondta ki.

Megtudtam, hogy Anne szinte végig egy cipőboltban dolgozott kisegítőként, vagyis egész nap a legvadabb cipőket próbálgathatta. Mesélt a vevőkről, különösen egy tizennégy év körüli fiú járt meglepően sokat a boltba.

Ezután kényes témát érintettünk: az iskolát. Éppen belekortyoltam a forró csokimba, amikor Jen hirtelen megszólalt:

- Rose, ugye tudod, hogy Chris Hanson a Sun Monroe-ba fog járni?