Utolsó könnycsepp

Életben maradtunk. A medálnak köszönhetően. Éreztem, hogy tovább kell kutatnom, hogy rájöjjek, mi lehet az. De sajnos másnap iskola volt. Anne elküldte e-mailben a leckéket, nekiláttam megcsinálni őket. Már este nyolckor elaludtam a fizika felett.

Futottam... nem tudtam, mi elől, nem tudtam hova, csak éreztem, hogy futnom kell... Sűrű volt minden, a levegő, és én egyre beljebb rohantam a ködben. Már kiutat sem kerestem.

Reggel az ágyamban leizzadva és zihálva ébredtem, rögtön asztalomhoz rohantam, és megszorítottam a medált. A szorongásom elmúlt, és pillantásom az asztalomon fekvő naptárra esett: 2010. 10. 10-e volt. Szerencsés dátum. Valami miatt nagyon furcsán éreztem magam: nem csak az álom volt rám rossz hatással, különös szorongás bujkált bennem – de nem tudtam, hogy miért. A medál segítségével azonban egy kissé sikerült lenyugtatnom magam.
Vasárnap volt, mégis kellett iskolába mennünk – természetesen a csütörtöki órarend szerint tartották az órákat, mert még régebben elmaradt egy csütörtök valami értekezlet miatt.

Felöltöztem, apa bevitt a suliba, ahol Rachel, Wendy és Anne várt rám. Megszorítottam a nyakláncomat, amikor kiszálltam az autóból.

- De jól nézel ki, szépen lebarnultál! – üdvözölt Anne.

- Köszi. – mosolyogtam. – És veletek mi van?

- Egy végzős ráhajtott Anne-re! – mondta Wendy.

- Igen? – ez érdekesnek hangzott. – Miről maradtam le?

- Semmiről, semmiről. – vigyorgott Anne, miközben elindultunk a termünk felé. – Csak Daniel Connors elhívott a szalagavatóra.

- Hú! Daniel Connors? A legmenőbb pasi az egész iskolában. És mit mondtál?

- Nemet, természetesen. Fuvolaversenyem lesz akkor.

- Te beteg vagy! – mondtam. Komolyan, nem tudja, hogy ez mekkora lehetőség?

- Mi is ezt mondtuk neki. De hajthatatlan. – mondta Rachel.

- De neked is tetszik, nem? – kérdeztem Anne-től.

- Hát, jól néz ki. De gondolj bele, ő végzős. Mindjárt érettségizik. – próbált érvelni.

- És? Hú… – mondtam, mikor megláttam, hogy Daniel ott várakozik a termünk előtt. – Gyertek, menjünk! – intettem Rachel és Wendy felé.

- Szia, Anne! – mondtuk kórusban, és rákacsintottam a barátnőmre.

Amikor beléptem a terembe, Jen és May a nyakamba ugrott. Meséltem pár dolgot, a nyakláncot szándékosan kihagytam, de hamar befejeztem a beszámolót. Beszélni akartam Mr. Jorge-val, ő volt a történelemtanárunk is, gondoltam, hátha tud valamit a medálomról.

- Ez egy ankh. Azt hiszem, meséltem már róla órán. – mondta. Jellemző, hogy nem nézte meg elég alaposan. Megköszöntem a segítségét, és tovább indultam franciaórára.

Chris az ajtó mellett állt, amikor elmentem mellette, megéreztem az illatát. Friss volt és vonzó. Egy pillanatra elbódultam, majd hátrasétáltam a helyemre. Nagyon furcsa óra volt, végig magamon éreztem Chris pillantását, pedig máskor rám se nézett. Nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést, de nem is agyaltam rajta különösebben. Túlságosan el voltam varázsolva, ezért csak élveztem a figyelmét. Az egész órán a kezemben szorongattam a medált, hogy nyugodt maradjak, de valami mégis más volt.

A második óra szokás szerint irodalom volt, aminek kivételesen örültem. Talán Mrs. Shine tud valamit az amulettemről. Az órán kiosztotta a dolgozatokat. Az enyémet nem emlegette se a rosszak, se a jók között, de nem akartam megnézni, amíg nem kérdezem meg a jelről.

- Tanárnő, kérdezhetek valamit?

- Természetesen, Miss Everton.

- Nem ismerős önnek véletlenül ez az ábra? – megmutattam neki a nyakláncot.

- Nem. És ahelyett, hogy ilyenekkel foglalkoznál, néha tanulhatnál is egy kicsit. – mondta szigorúan, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Szomorúan a helyemre ballagtam, és megpillantottam a jegyem. Nem lett annyira rossz, de nem is voltam elégedett.

Mielőtt bárki kérdezősködhetett volna, kimentem a teremből. Kicsit egyedül kellett lennem. A folyosón elindultam a mosdók felé, befordultam a sarkon, már csak két méter választott az ajtótól, amikor… egyszer csak ott volt Chris. Majdnem nekimentem, nem vettük észre egymást – a gondolatra, hogy ezt egy hónapja folyamatosan tökéletesen csináljuk, keserűen elmosolyodtam.

Felnéztem rá, és hű, annyira magas és helyes volt! Másodpercekig bámultunk némán egymás szemébe. A tekintetében volt valami, mintha meg akart volna szólalni. Én viszont csendben, megdöbbenve, lefagyva álltam. Chris végül felnézett, és elsétált. Egyszerűen elsétált előlem. Előlem! Aki a fél életét azzal töltötte, hogy utána sírt. Képes volt csak úgy elmenni, flegmán, nem törődve velem.

És akkor megéreztem… a dühöt, a fájdalmat, a szomorúságot, a szorongást, a rettegést, a feszültséget. Mindent megéreztem, amit a nyaklánc igyekezett távol tartani. De tovább nem lehetett. Mert éreztem, hogy most vége. A maszkomnak és a színjátéknak is. Egyenesen a színpad mögötti kelléktárba rohantam, és elsírtam magam.

Nagyon régóta nem sírtam, és most minden elfojtott bánatom (annak ellenére, hogy még mindig próbáltam elfojtani őket) végre könnyekre lelt. Úgy éreztem, soha nem leszek képes összeszedni magam, és felállni a poros padlóról. A gondolatok szélsebesen vágtáztak az elmémben: elvesztettem Gillyt, a legrégebbi és legjobb barátnőmet. A szüleim elváltak. Mrs. Shine teljes szívéből gyűlölt. Mert buta voltam. És csúnya. Lexie, a kutyusom, akire mindig számíthattam, itt hagyott. Egyedül. Mert annyira nagyon egyedül voltam. Még volt valami, ami mindennél erősebb hatással volt rám. Volt valami, de arra egyszerűen még nem voltam képes gondolni.

Egyedül voltam, pedig a barátaim utánam jöttek. Érezték, hogy most nem kell semmit sem mondaniuk. Végignéztem a szebbnél szebb arcokon, akik engem figyeltek aggódva. May, Rachel, Wendy, Anne, Jen… Körbeálltak, és hagytak sírni.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de hamarosan egyre közeledő lépteket hallottam. Végül kinyílt az ajtó, nem néztem arra, csak a térdemet bámultam, nem érdekelt, ki az.

- Mi baja? – hallottam meg a legszebb hangot, amit csak elképzelhetek. És boldog lettem. Tovább zokogtam, de boldog voltam, hogy ő ott van. Éreztem a jelenlétét. Senki nem szólalt meg.

- Rose, mi történt? – kérdezte Chris. Pont ő kérdezi? Képtelen voltam akárcsak megmozdulni is.

- Tűnj már el! – mordult rá May. A következő pillanatban a kezemen éreztem Chris kezét. Nem sokat értünk még egymáshoz, ha igen, akkor is csak véletlenül. Azon kevés alkalmakkor, amikor a bőrét az enyémen tudhattam, azt éreztem, hogy teljes vagyok, elektromosság járt át, elfelejtettem, hogy ki vagyok.

Most is ez történt. Tudtam, hogy nem szeret, de még utoljára megerősítettem a falat az elmémben, ami mögé bezártam őt.

Csak mi ketten léteztünk. Hihetetlenül boldog voltam, teljesen elvesztettem a fejem. És átöleltem. Odahúztam magamhoz, körbefontam a karjaimat a nyaka körül, és a mellkasához szorítottam a fejem.

És teljes szívemből zokogtam.

Addigi életem legboldogabb pillanatai voltak. Vagy percei? Esetleg órái? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy szükségem van rá. Éreztem, hogy hamarosan áttörik a fal az agyamban, és vége mindennek. De ki akartam élvezni minden másodpercet, amit a kellemes tudatlanságban tölthetek. Éreztem, hogy közeledik, és egyre keservesebben sírtam. Ő pedig szorosan tartott, valamit mondott, de nem értettem.

És egyszer csak megtörtént. A fal áttört, és minden olyan hevesen kezdett áramlani végig a testemen. A reggeli ijesztő álmom, a szüleim válása, Gilly, a volt osztályom és Lexie elvesztése, az irodalom és Mrs. Shine, az, hogy egy ronda, hazug, hisztis, buta banya vagyok.

És Chris. Chris, akit lehetetlenül szerettem. És Chris, akinek ezt bevallottam. És Chris, aki nem szeret. És Chris, akinek a karjaiban bőgök.

És Chris, aki nem szeret. Még életemben nem fájt ennyire ez a tény. Minden sejtemet megbénította a fájdalom. Annyira vágytam rá, hogy szeressen. És annyira szükségem volt az ölelésére, hogy tartson, amíg…

Amíg mi? És akkor hirtelen mindenből elegem lett. Az összes erőm elfogyott. Utoljára megszorítottam Christ. Majd kitéptem magam a karjaiból, és még egyszer végignéztem életem szerelmén. A nyakában ott lógott egy ugyanolyan medál, mint az enyém. És rájöttem: nekem már a repülőn meg kellett volna halnom. De emiatt a gyerekes ábra miatt lekéstük. Nagyon dühös lettem a nyakláncomra, ami mellesleg nem is az enyém volt. Megragadtam, de nem volt sehova hajítanom. Annyira egyedül voltam, hogy még a falak is taszítottak. Tényleg minden porcikám fel akarta adni.

Futni kezdtem ki a kelléktárból, át az előadótermen, végig a folyosón, fel a lépcsőn, anélkül, hogy egy pillanatra is megálltam volna gondolkodni.

Egyenesen a legfelső emeletre rohantam, hátra se néztem egy ablakig. Kitártam, és a hűvös őszi levegő beáramlott rajta. Felmásztam az ablakpárkányra, és…

És elbizonytalanodtam. Eszembe jutott, hogy mennyi fájdalmat okozok ezzel. Mert tudtam, hogy számomra érthetetlen okokból, mégis sokan szeretnek. Akiket én is szeretek, és most mégis fájdalmat okozok nekik. Haboztam, de csak egy pillanatig.

Kiabálást hallottam, és megláttam, hogy Chris fut felém lélekszakadva. Ezután nem érdekelt, hogy mennyi fájdalmat okozok. Mert biztos voltam benne, hogy az én fájdalmamnál nem nagyobbat. Csak meg akartam szabadulni a szenvedéstől. És egyszerűen kiugrottam a félelmetes mélységbe. A fagyos levegő csípte az arcomat, de élveztem a zuhanást. Végre vége. Megtettem. Többé nem kell szenvednem.

Vártam már a földet érést, vártam már az esés okozta valós fájdalmat, de ehelyett csak minden elsötétült...

Az utazás

Egész éjjel alig aludtam, álomképek üldöztek. Csak arra emlékeztem, hogy nagyon sötét volt, és csend uralkodott. Az a nyomasztó csend, ahol egyszerűen nincs semmi háttérzaj, csak a lélegzetemet hallottam. A magányomat tapintani lehetett volna. Egy másik álomban, Lexie ugatását hallottam, próbáltam megkeresni, de sehol nem találtam a hang forrását, mintha egyszerre mindenhonnan és sehonnan jött volna. Felzaklatott ez a hangulat, kétségbeestem. Reggel korán kellett kelnem, az éjnek hamar vége lett, aminek nagyon örültem.

Felöltöztem, kiráncigáltam a bőröndöm a teraszra, és megvártam apát. Anya és Sarah elbúcsúzott tőlünk, mi pedig elindultunk a repülőtérre.

A repülőn végre mélyen, álomtalanul tudtam aludni.

Mikor kinyitottam a szemem, már a Nílus felett repültünk. A látvány csodálatos volt. Hamarosan landoltunk Kairóban, és én izgatottan vártam a kalandokat. Egy pillanatig sem gondoltam Lexie-re, még nem voltam rá kész. A hideg, esős London után most meleg és napos volt minden.

Lepakoltunk a hotelban, majd elkezdtem kicsomagolni. Éppen a kedvenc szoknyámat tartottam a kezemben, mikor felnéztem. Velem szemben egy tizenhét éves, hosszú, barna hajú, dús vörös ajkakkal, csokoládébarna szemekkel rendelkező, magas és vékony lány állt, a kedvenc szoknyámmal a kezében. A tükör annyira szépnek láttatott, hogy elmosolyodtam. A mosoly nagyon idegenül hatott az arcomon. Én csúnya voltam. Chris szemében legalábbis, és így a sajátomban is.

A fájdalom elemi erővel sújtott le rám. Nem szeret…

Lekuporodtam a földre, átfogtam a térdem, de nem sírtam, pedig a könnyek már ott gyűltek a szememben.

Először végiggondoltam, hogy milyen szánalmas vagyok, aztán pedig rájöttem, hogy mennyien vannak, akik nálam sokkal, de sokkal szerencsétlenebbek. Afrikai árvák, akik éheznek, emberek, akiknek mindenét ellopták, vagy csak tönkretette egy természeti katasztrófa. Hatalmas árhullámok, földrengések, esőzések, földcsuszamlások, vulkánkitörések, hurrikánok, tornádók pusztítanak mindenfelé. Vagy, hogy vannak emberek, akiknek mindene megvan, kivéve az egészség. A családja mennyit szenvedhet, miközben végignézik, ahogy szerelmük, szülőjük, gyermekük meghal…

Ezektől a gondolatoktól még rosszabbul éreztem magam. És megint felvetődött bennem, hogy akár véget is vethetek a szenvedésnek. Majdnem elhitettem magammal, hogy nincs más kiút.

Majdnem, de aztán a barátaimra és a családomra gondoltam, akik, bár nem értettem miért, de tudtam, hogy szeretnek engem.

Megvacsoráztunk apával, majd sétáltunk egyet a Nílus partján. Hatalmas folyó, és az erejének semmi nem tud ellenállni. Láttam egy kajakost, aki próbált a folyásiránnyal szemben evezni. Nem ment neki, folyton a Nílus győzött. Chris iránti szerelmemmel azonosítottam a folyót, és magamat a kajakossal, aki próbál harcolni ellene.

Magam is meglepődtem ezen. Harcoltam a szerelem ellen? Nehéz volt eldöntenem. Jay-jel, igen, próbálkoztam elfejteni, és állandó elfoglaltságommá vált az erőlködés, hogy ne gondoljak Chrisre, de ez harc volt? Mindent megtettem, amikor eldöntöttem, hogy nekem már mindegy? Nem tudtam.

Másnap reggeli után a piramisokhoz mentünk. Az út hosszú és meleg volt, de azért várakozva ültem végig.

A piramisok elképesztőek voltak. Sokkal hatalmasabbak, sokkal régebbiek, sokkal fantasztikusabbak voltak, mint ahogy elképzeltem. Az emberi civilizáció egyik legrégebbi épen maradt darabjai elvarázsoltak. Egy darabig azokra az emberekre gondoltam, akik ötezer éve azokat a hatalmas kőtömböket huzigálták, majd továbbmentünk a Szfinxhez. Valamiért nagyon megragadott. Perceken át meghatottan néztem a gigantikus kőszobrot, de nem értettem, miért.

Amikor le tudtam venni a szemem az arcáról, és lenéztem a mancsára, valami megcsillant. Mintha valami láthatatlan erő húzott volna arrafele. Elindultam, és mire rádöbbentem, hogy mit teszek, már ott álltam a Szfinx lába előtt, és közvetlenül előttem egy amulett volt.Alapvetően hozzá se érek semmihez, amit meglátok az utcán, vagy akárhol. De ez más volt. Azt éreztem, hogy az a medál hozzám tartozik. Pedig valahol mélyen tudtam, hogy valaki másé. Mindenesetre felvettem, leporoltam, és megvizsgáltam.

Az alapja ismerős volt, de a benne levő csillag, vagy nem is tudom, nem rémlett.

Feltettem a nyakamba, és valami ősi biztonságérzet árasztott el. Csak álltam, élveztem a napsugarakat a bőrömön, és mondhatni, boldog voltam. Valóban találtam valami üdítőt Egyiptomban, pont, ahogy terveztem. Hihetetlen volt, hogy sikerült egy tervemet véghezvinnem. Több volt, mint mámorító, és megnyugtató, mintha a büszkeség a medálból áradt volna felém.

Mosolyogva odamentem apához, és vidáman megvitattuk a holnapi napot. Megbeszéltük, hogy Gíza után szétnézünk Kairóban.

Egész nap nagyon jól éreztem magam, könnyednek és szabadnak – ilyen érzésekről már rég álmodni sem mertem. És kíváncsi voltam, hogy mi ez a jel. Mit jelent, tényleg van- e varázsereje, vagy csak én őrültem meg.

Javaslatomra először az Egyiptom Múzeumba mentünk. Bár nagyon érdekes volt, sajnos a jelemet nem láttam, megtaláltam viszont a hasonló jelképet, amire emlékeztem korábbi olvasmányaimból:

”Az ankh, vagy Nílus-kereszt máig népszerű és egyetemes szimbólum, az élet kulcsa.

Nemcsak a véges földi életet jelképezi, hanem a halál utáni megdicsőült halhatatlanságot is. Ez nyitotta meg a Nílus zsilipjeit az életadó árvíz előtt, és szimbolizálta az isteni erőket.

Minden főbb egyiptomi istenséget ankh-hal a kezében ábrázoltak. A fáraók a tudás, a hatalom és az örök élet jelképeként viselték.

Az ankh kerek része a felkelő napot is jelképezi, a vízszintes vonal a horizont vonala, alatta a függőleges vonal a Nap felfelé vezető útja. A hagyomány szerint az ankh viselése fokozza az életerőt, távol tartja a betegségeket és egyéb káros hatásokat, elűzi a démonokat, megtöri a rontást, valamint hosszú és boldog életet biztosít viselőjének.”

Ez mind szép és jó, hogy boldog életet biztosít, de a csillag nem képezte az ankh részét. Az egész múzeumban rengeteg ábrát, jelképet, amulettet láttam: macskák, szkarabeuszok, oszlopok, hieroglifák, de egy darab csillag nem volt köztük. Mindenesetre nem hagyhattam abba a nyomozást.

A következő napokban apa látnivalókat nézett a szikrázó napsütésben, én viszont hideg és poros könyvtárakban próbáltam kutatni. Több száz könyvet végiglapoztam, de sehol nem láttam semmi ehhez, vagy akár egy csillaghoz hasonló képet. De tényleg annyira érdekelt, hogy vajon mi ez, és a sikertelenségemmel egyre nőtt a kíváncsiságom.

De sajnos, túl hamar elérkezett a hazautazás napja. Éppen egy eldugott kis sikátorban sétáltunk, még utoljára, amikor megláttam egy arab embert, aki ugyanazt a jelképet viselte. Hosszú fehér köpenyt viselt, a kandourát, napbarnított bőrén felismertem helyes vonásait, olyan harminc éves lehetett. Odarohantam hozzá, és próbáltam kideríteni, hogy mit visel, de nem igazán beszélt angolul. Végül egy angol telefonszámot írt a tenyerembe. Apa sürgetett, de ez volt az utolsó lehetőségem, hogy megtudjak valamit erről az ábráról. Apa nem szívesen, de segített keresni egy telefonfülkét. Betárcsáztam a számot, kicsengett, de senki nem vette fel. Nagyon csalódott voltam, de nem hagyhattam ennyiben. Viszont tudtam, hogy hamarosan kinn kell lennünk a repülőtéren.

Rohanva kerestem egy postát, és a telefonkönyvben kutatni kezdtem a szám után. Elég rossz taktika, szinte semmi esély nem volt rá, hogy megtudjam, ki az, de nem volt más lehetőségem. Rossz taktika, főleg, hogy egyesült királysági hívószám volt. Félóra kutakodás után szomorúan elindultam apával a repülőtérre.

Későn értünk ki, ha egy perccel korábban érkezünk, be tudunk csekkolni. De lekéstük a gépet. Apa nagyon dühös volt rám, és bosszúsan leült a váróteremben, míg én idegesen sétálgattam fel-alá.

Egy órával később megszólalt a hangosbemondó:

– A 15:30-kor indult 504-es járatszámú Londonba tartó gép pár perce vészjelzést küldött, majd eltűnt a radarról. Amíg meg nem tudjuk mi történt, a kifutópályákat lezárjuk. Késések várhatók, türelmüket kérjük. – ledöbbentem a hírtől. Az 504-es gép az volt, amit nem sokkal korábban lekéstünk. És úgy nézett ki, hogy lezuhant. És ha egy perccel korábban érkezünk, mi is azzal mentünk volna.

Hamarosan kiderült, hogy a gép valóban lezuhant a Földközi-tenger felett, túlélőket nem találtak. A hír sokkolt, de nem annyira, mint anyát, aki kétségbeesetten hívogatott minket. Amikor biztosítottam, hogy minden rendben, elkezdte, hogy ő megmondta, hogy baj lesz. A túlzott aggódás kezdett idegesítővé válni.

Különösen, mivel apával másnap gond nélkül hazaértünk.