Álom

Amikor kinyitottam a szemem, szobám ablakán beszűrődött a hajnali fény. Kissé kótyagos voltam, az aznapi álmom képei kerülgettek. Benne volt Chris, ami nem meglepő, mert minden álmomban benne volt, de most emlékeztem valami jóslatra, meg arra a jelre. Nem szokásos álom volt.
Felültem az ágyamban, és körülnéztem. Még nagyon korán volt, senki nem ébredhetett fel, mégis járkálást hallottam a közlekedőből. Lassan kimásztam az ágyból, és elindultam az ajtó felé. Elmentem a tükör előtt, és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem. Nem tudom, mi változott meg egy éjszaka alatt, de annyira másnak tűntem. Éppen ezen tűnődtem, amikor valaki belépett a szobámba. Kis híján szívrohamot kaptam, és az ajtó felé néztem.
A szívem nagyon gyorsan vert, és tuti, hogy felsikoltottam volna, ha nem ugrik oda hozzám, és nem fogja be a számat a kezével. Ereje ellen esélyem se volt, izmos karjai úgy tartottak, mint valami vasbilincs. Miközben így tartott, megint eszembe jutott az álmom, most már nem homályos képekként, hanem éles egészként, és rádöbbentem,hogy minden részlete igaz.
Te jóságos ég, terhes vagyok! Pedig én abszolút szűz vagyok. Tegnap azon a helyen természetesnek tűnt, de könyörgöm, tizenhét éves vagyok. Mi ez az egész?
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, és kicsit elszédültem, miközben ő még mindig szorosan tartott. Hirtelen a parketta eltűnt a talpam alól, és hihetetlen sebességgel zuhanni kezdtünk. Megragadtam a kezeit, és azon kívül semmit nem érzékeltem. Körülöttem minden sötét volt, nem tudtam, mi történik.
Aztán egyszer csak lassulni kezdtünk. Az a fura tér, ami körülvett minket, és aminek még a halmazállapotát sem tudtam megállapítani, ritkulni kezdett. Kitisztult, és megláttam a legcsodálatosabb helyet. Elképzelni se tudtam, hogy létezhet ilyen.
Egy kis szigeten voltunk, kellemesen meleg volt. Az ég világoskékben tündökölt, és most sem rondította el egyetlen felhő sem. Egy fehér homokos strandon álltunk, és a homok úgy csillogott a reggeli napsütésben, mint ezernyi apró gyémánt. A tenger lágyan hullámzott, talpamat a víz bársonyos melege mosta. Beljebb pálma-,banán-, narancs- és citromfák sorakoztak hívogatóan.
Annyira elbűvölt az egész hely, hogy sokáig csak álltam, és csodálkoztam szépségén.
Még jobban körülnéztem,és megláttam azt a fehér, tetőtlen építményt, amibe tegnap be voltam zárva. Magyarázatot akartam, és belenéztem Chris szemeibe. Mielőtt megszólalhattam volna, beszélni kezdett:
- A mi különleges világunkban vagyunk. Ez a sziget, amiről beszéltem tegnap. Ez az egyetlen hely a világegyetemben, ahol tökéletesen biztonságban vagyunk, hiszen ebben a dimenzióban csak mi létezünk. Ide senki nem tud követni. – magyarázta.
- Nem igazán értem. Akkor most a Földön vagyunk?
- Nem tudom pontosan. A mi világunkban vagyunk…
- Aha. És hogy jutottunk ide? Csak arra a fura térre emlékszem.
- Tudod, ez is olyan Különleges-dolog. A tér és az idő egy bizonyos határon túl eggyé válik. Hogy magyarázzam el? Most gondolj bele, hogy milyen végtelen az univerzum… Tegyük fel, hogy eljutunk a végére. De mi van utána? Semmi. Hogy néz ki a semmi? Milyen a semmi? Fekete vagy fehér, meleg vagy hűvös? És ennél a pontnál eljutottunk odáig, hogy valami van az univerzum vége után, ami ez esetben nem is az univerzum… De akkor mi? És ezt végtelenségig el lehet játszani. Ebbe egy pillanatra gondolj bele. – belegondoltam, és olyan fenomenális gondolatok és érzések öntöttek el, hogy rájöttem, hogy megértettem, miről beszél. Legalábbis azt hittem.
- Ó, értem… azt hiszem.De hogy jutottunk ide? Varázslattal?
- Nem, nem igazán tudom elmagyarázni. Talán még én sem értem teljesen. Mondjuk azt, hogy varázslattal.
- Rendben. Akkor a következő kérdésem, hogy mi van a szüleimmel, a húgommal, és a barátaimmal?Hogy jutunk vissza?
- Jaj, Rose. Ők jól vannak, bár kicsit lassúak, hogy így fogalmazzak. Amíg itt, a mi világunkban egy nap eltelik, addig otthon mindössze egy másodperc. Szóval itt maradhatnánk egy évig is, akkor se tűnne fel senkinek az a hat perc. De most fontosabb dolgokról akarok beszélni. Én nagyon aggódom amiatt, hogy ez történt, de nem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg. Terhes vagy. És el kell döntenünk,hogy hol leszel az.
- Öö, hát otthon nem hinném, hogy örülnének, ha bejelenteném, hogy most babát akarunk, és ha valóban igaz, amit mondtál, akkor akár itt is megvárhatnánk a kicsit. – mondtam elgondolkodva, bár nem igazán tudtam, hogy hogyan működik ezen a helyen a testem. Furcsán magabiztosan beszéltem, mintha természetesnek találnám a terhességet. Pedig igazából nagyon abszurd volt.
- De épp ez az. Egyrészt,nem tudom, mi történik az ebben a dimenzióban született gyermekkel. Mi lesz, ha visszamegyünk, ő meg visszakerül a hasadba? Másrészt, én nem vagyok orvos, nem hinném, hogy le tudok vezényelni egy szülést…
- Hm… értem, mi a baj. De nem is tűnhetünk el otthonról, több mint fél évre… – nem is akartam elmenni.
- Hát, nem… - mondta kicsit rejtélyesen, mintha ez többet jelentene. – Látom, érted a problémát.
- És ha otthon maradnánk? Valahogy csak ki tudnánk magyarázni. – bár még belegondolni sem akartam, hogyan.
- Figyelj rám! – mondta komolyan, és a szemembe nézett. A szívem úgy dörömbölt, mint még soha. – Mi ketten soha többé nem élhetünk normális életet.
- Ezt hogy érted?
- Ha nem akarod a barátaidat és a családodat bajba sodorni, akkor hamarosan el kell búcsúznod tőlük. – szóval erre célzott az előbbi titokzatos hangsúlyával. Összeszorult a gyomrom.
- Nem… az nem lehet!
- Nincs választásunk. – ez volt a legrosszabb az egészben. De akkor is túl sok volt, hogy egy nap alatt megbirkózzak vele. Erősen a dolog jó oldalára koncentráltam: Chris szeret. – Ne aggódj, még van időnk… felkészülni. A búcsúra. A harcra. És ha belegondolsz, rengeteg időnk van tanulni, ha itt vagyunk, bár nem feltétlenül a harasztok szaporodására és az Antigoné értelmezési módojaia gondolok – elmosolyodtam.
- De Chris…elvégezhetjük a középiskolát?
- Nem tudom. – felelte szomorúan, és átölelt. Odabújtam a karjaiba, és azt éreztem, hogyha együtt vagyunk, akkor legyőzhetetlenek vagyunk. A búcsút kivertem a fejemből. – De tényleg ki kéne találni, hogy mi lesz a terhességeddel.
- Hát, mi lenne, ha mondjuk az első három hónapban rendesen élnénk az életünket? – pillanatnyilag ez volt a legfontosabb számomra. Semmi búcsú. – És amikor elkezdene látszani a hasam, akkor idejönnénk. Azután meglátjuk, mi lesz. Csak azt nem tudom, hogy látjuk el itt magunkat…
- Én végül is visszamehetek dolgokért, mert ez a hely nem önellátó, hogy így mondjam. De nem is kell annak lennie. Tudod, itt az emberi szükségleteink nem igazán érződnek. Mármint, csak a földi időszámítás szerint. – mondta, nekem meg eszembe jutott, hogy mi van, ha a terhességem is a földi időszámítás szerint folyik. Akkor végtelenségig kéne itt lennünk.
– Tehát itt sokáig tudunk lenni gondtalanul. Itt a vágyak teremtenek. Nem elég gondolnod valamire,teljes szívedből vágyakoznod kell rá, ahhoz, hogy itt teremjen. – mosolygott.
- Itt a vágyak teremtek? Akkor már értem… – mondtam szomorúan.
- Mit?
- Te csak ezért szeretsz, itt és most. Ha visszamegyünk, ismét láthatatlanná válok a szemedben.
- Dehogyis! A világegyetem minden pontján ugyanezt a hatalmas, ellenállhatatlan, elsöprőszerelmet érzem irántad. Most és mindörökké. – rápillantottam összekulcsolt kezeinkre, és próbáltam elhinni. Nagyon fura érzés volt, hogy annyi évvárakozás után most hirtelen minden megváltozott.
- És hogy kell vágyni valamire?
- Behunyod a szemed… – suttogta a fülembe. Megtettem. – Annyira szeretlek! – lehelte, és egyre közelebb hajolt. A pulzusom megduplázódott, miközben már éreztem bódító lélegzetét az arcomon.
Alig kaptam levegőt,mikor ajkait az enyémhez szorította, és olyan hevesen kezdett csókolni, mintha… tíz éve várt volna erre. A nyaka köré fontam a karjaimat, miközben az övéi a derekamat simogatták. És igen, én is tíz évet vártam erre. Annyiszor elképzeltem, hogy milyen lesz az első csókunk, de még a legvalóságosabb álomkép sem ért a közelébe az igazi élménynek. Borzongatóan tökéletes volt.
Jay-jel sokszor smároltam, viszont Chris-szel csókolóztam. Megértettem a különbséget csók és smárolás között. A csókban olyan érzelmek, szenvedélyek teljesednek ki, amiktől abban a pillanatban elfelejted, hogy ki vagy, hogy mit akarsz, mitől félsz.Abban a pillanatban csak Ő létezik, minden egyes sejted Rá vágyik, az egész világod Róla szól. Minden eltűnt a fejemből. Kétségbeesetten vágytam az érintésre.
Nem tudom, meddig voltunk egymás karjaiban, de vége lett, megítélésem szerint túl korán.
És én csak boldog voltam. Olyan régóta először elégedett és reményteljes lehettem. Nem a jövőt néztem, ami félelmetes és annyi veszélyt jelent, és nem is a múltbeli hibáimat számláltam, hanem a jelenben éltem, és boldog voltam.
Ezen töprengtem, amikor rájöttem, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudok Chrisről. Régebben sokat beszéltünk, de az utóbbi években nagyon eltávolodtunk egymástól. Nem ismertem őt, és éreztem, hogy ez nem maradhat így tovább. Sőt, erről a Különleges-dologról se tudtam sokat. Most jött el a kérdések ideje.
- Öhm… kérdezhetek néhány dolgot? – kérdeztem zavartan.
- Persze, mondjad.
- Hát… – kezdtem – nem tudok rólad semmit. De komolyan. – vallottam be szomorúan.
- Dehogynem. Mondj öt dolgot rólam.
- Most mondtam, nem tudok rólad semmit
- Csak próbáld meg!
- Hm… Lássuk csak! – próbáltam összeszedni gondolataimat. – Szeretsz tanulni. Nagyon. Nem szereted az ilyen társasági programokat. Tulajdonképpen egészen antiszociális vagy. Nem szeretsz táncolni. – bár amint kimondtam, rájöttem, hogy őt más gondok nyomasztották, és teljesen érthető ez a viselkedés. – Szereted a buta lövöldözős játékokat, meg a szappanoperákat. – nyilván azért, hogy néha kikapcsolódjon. – Ez öt. És ezt bárki tudhatja.
- Dehogyis. Minden, amit mondtál, igaz. Csakhogy ezt nem tudja mindenki. – azt hiszem, ebben is igaza volt. Én őt mindig kitüntettem a figyelmemmel. Kémkedtem utána régebben. Akkor most én mondok rólad pár dolgot. Megszállott vagy. De komolyan, akármiről is legyen szó, ha te elhatározod magad, akkor addig nem nyugszol, amíg nem teljesíted. Nem tudsz mértéket tartani. Azt hiszem, ezt neked is el kell ismerned. Imádod a romantikát, és persze a barátaidat. Önfeláldozó vagy, és szereted a szappanoperákat. – sorolta.
- Hm… ez hat tulajdonság. – mondtam ledöbbenve. – De honnan tudod ezeket?
- Figyelek. Például azt, hogy önfeláldozó vagy, azt onnan tudtam meg, hogy megvéded a barátaidat. De komolyan, régebben, ha valami rosszat mondtam Gillyre, te olyan hevesen kezdted védeni, hogy azt hittem, leharapod a fejem. Ja, és inkább felelsz, minthogy a nem felkészült barátnődet égesse a tanár.
- Aha, nem is tudtam, hogy ennyire figyelsz rám. Na és a romantika?
- Az egyértelmű. A Titanic a kedvenc filmed, és csak nyálas zenét hallgatsz. És mégis, miért vallottad be nekem egyáltalán, hogy szeretsz? Reménykedtél, sőt szinte tudtad, hogy szeretlek, még ha azt is mondtam, hogy nem. Ha nem lennél romantikus, akkor nem is éreznéd ezt a szerelmet. És igen, tulajdonképpen én is romantikus vagyok. Na, de mit akartál kérdezni?
- Tulajdonképpen már válaszoltál. De azért van még: mi a kedvenc színed?
- Komolyan ilyen kérdésekkel fogsz fárasztani? – kérdezte mosolyogva. Nekem ez tényleg fontos volt. Beletúrt a kezével a dús hajába, és lehajtotta a fejét. Amikor elgondolkodott, mindig ezt csinálta. – Amúgy a piros. A kedvenc ételem a pizza, imádom anyukám teáját, néha sörözöm, szerintem a földön legjobb együttes a Muse, pókfóbiás vagyok, és a rendmániámnak köszönhetően nem tudom elviselni ha a könyveim nem abc-sorrendben vannak a polcomon. – sorolta, és én minden aprói nformációt gondosan elraktároztam. – Most te jössz.
- A Muse tényleg jó, de szerintem a The Pretty Reckless sokkal jobb, bár gondolom, te nem ismered. Megrázta a fejét, és én folytattam. – Ez beképzeltnek fog hangzani, de a kedvenc kajám a saját tortillám. Az alkoholt nem szeretem, és más egyebet sem nagyon. Szerintem a szénsavmentes ásványvíznél jobb nincs. Utálom a kukacokat, és azóta rágom a körmöm, mióta szám van.
- Gondolom… – kezdte.
- Még kérdezek! Szóval,mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Rose, nincs választásom… nem tudok annyira előretekinteni. – mondta keserűen.
- Jó, de képzeld el, hogy nincs ez a Különleges-dolog… akkor mi lennél?
- Rose…
- Ssh! Hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy bármi megtörténhet, hogy bármi lehetsz. – mondtam,és a szájára raktam a mutatóujjam. Lassan becsukta a szemét, majd beszélni kezdett.
- Azt hiszem, szívesen lennék gyógyszervegyész. Szeretem a kémiát. Esetleg erdészmérnök, odavagyok az élővilágért. Kielégítő válasz? – nyitotta ki a szemét.
- Tökéletes.
- És te mi lennél? –kérdezte óvatosan. Nagy levegőt vettem.
- Hát, én szeretnék segíteni. Szeretném, ha ott lehetnék a katasztrófáknál, és embereket menthetnék. Orvos, azt hiszem.
- Hm… ez veszélyesnek hangzik.
- Szerintem izgalmas. És amúgy is, ez a Különleges-izé nem veszélyes?
- Az más.
- Említetted, hogy vannak képességeim. Mikre gondoltál?
- Minden benned van, de rengeteget kell tanulnod. A te képességeid egyelőre még nem láthatók számomra, de ha akarod, mesélek neked ilyen Különleges-dolgokról.
- Minden nagyon érdekel.
- Hát, mint már említettem, a mi sorsunk egybeszövődik. Nagyon kevés ilyen esetről tudok. És az a helyzet, hogy – nem akarlak elkeseríteni – de egyik se végződött túl jól. Olga Alvarado a XV. századi Oroszországban élt, nemesként. Egész életében elkényeztették, nem volt semmi problémája. Viktor Pratt viszont nagyon szegény volt, és senkire nem támaszkodhatott. Mindent egyedül kellett elérnie. Tudta magáról, hogy Különleges, és egész életében kereste a lányt, akivel együtt eltörölheti a feudális rendszert. Legalábbis ezt hitte, de rosszul fejtette meg a jóslatát.
- És találkoztak?
- III. Iván, az akkori cár, aki egységesítette a Moszkvai Nagyfejedelemséget, megparancsolta neki, hogy részt vegyen a Kreml építésében. Itt találkozott Olgával, és azonnal egymásba szerettek. Olga apja nem nézte jó szemmel a kapcsolatukat, de ez nem érdekelte a szerelmeseket. Végül a cár megölette Viktort, Olga pedig egyedül maradt terhesen, Viktor gyerekével. A szülésbe belehalt, a kisfiút pedig Szibériában kitették…
- Értem. – nem akartam többet hallani. – Szóval jó esélyékkel indulunk a… mi is ellen?
- Igazából fogalmam sincs. Valószínűleg sok emberre lesz hatással, és biztos, hogy valami mai, aktuális dolog. De ki fogjuk találni időben, megígérem. És legyőzzük. – mondta Chris.
- De ugye nem az ózonlyukat kell betömnünk? Tériszonyos vagyok.
- Nem hinném. – válaszolt vigyorogva. – De nem most mondtad, hogy segíteni szeretnél? – emlékeztetett.
- Ja, tényleg. És neked milyen képességeid vannak? – tettem fel a következő kérdésem. Ismétel gondolkodott.
- Hát, az egyik ugye az emberi test gyógyítása. De ez minden Különlegesre jellemző.
- És azt hogy kell? Ugye majd megtanítasz?
- Persze. Mindent elmagyarázok majd. Szóval, a másik fontos képességem, hogy bárhol is vagyok, bármilyen időpontban, képes vagyok energiát meríteni a körülöttem lévők érzéseiből.
- Hm?
- Úgy értem, az erős érzésekből, leginkább a szerelemből és a gyűlöletből tudok energiát felvenni.
- Ezt nem egészen értem.
- Oké, szóval hallottál már aurákról?
- Ja? – inkább kérdésnek hangzott.
- Szóval a szó szoros értelmében nem látom az emberek auráit, viszont képes vagyok érzékelni. – mondta komolyan. Nem tudtam róla, hogy így el van merülve az ilyen ezoterikus dolgokban. Nekem ez az egész világ ismeretlen volt, és amit hallottam, ahhoz is szkeptikusan álltam hozzá.
- És befolyásolni is tudod az érzelmeket, vagy csak érzékelni?
- Nem tudom… nem hinném,hogy tudnám befolyásolni. Még nem próbáltam. – felelte elgondolkodva.
- Azért ez egész jó kis képesség. Gondolom, nekem semmi ilyesmim nincs…
- Biztos, hogy ennél százszor erősebbek az adottságaid.
- Biztos… – sóhajtottam, és hirtelen eszembe jutott valami. – Lehet itt az otthonunk? – olyan biztonságosnak, olyan nyugodtnak tűnt ez a sziget.
- Ez most hogy jön ide?
- Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. Ha fél évet itt leszünk, akkor kéne valami hely, ahol lakunk. Egy kunyhó, vagy valami. Szóval mit gondolsz?
- Jó ötlet. Szeretek tervezgetni. A megvalósítás nehezebb lesz, mivel természetesen nem engedhetlek dolgozni téged. De megoldhatjuk, hogy te is rész vegyél az építkezésben, végülis sok időnk van.
- Milyen építkezésben?Nem egészen erre gondoltam… Úgy tűnik, mégsem ismersz. Nem tudtad, hogy én meg a kézügyesség, az három?
- Hány házat építettél eddig? – Ház? Egy kis kunyhóra gondoltam…
- Őszintén szólva, nem sokat. De a harmadikban technikára készített házam nagyjából tíz percig állt.
- Nem számít. Segítek. Jó lenne, ha itt élhetnénk… – sóhajtotta. Egyszerre megjelent a szemem előtt egy verandás kis ház a meseszép szigeten. Gyerekek szaladgáltak körbe. Én egy hintaágyban Chris ölébe dőltem. Szép ábránd volt. A vágyakozás elfogott. – Meg kéne próbálnunk. – mikor kimondta, visszatértem a valóságba.
- Egyetértek. – suttogtam megrettenve. Házat kell építenem, úristen. – Egy feltétellel.
- Mi az?
- Mindennap elmegyünk iskolába. Otthon. Aztán suli után idejöhetünk. Majd éjszakára hazamegyünk.
- Még mindig nem érted,hogy ez két külön időszámítás? – mondta fáradtan. – De értem, mire gondolsz. Ha ezt akarod…
- Ezt akarom. És ha már itt tartunk. – nagy levegőt vettem, és a gyomrom összeszorult. – Mi lesz a suliban? Úgy értem, hozzám szólsz egyáltalán, vagy elsétálsz mellettem, mintha azt se tudnád, hogy létezem?
- Úgy lesz, ahogy te akarod. Tettessük azt, hogy járunk?
- Mert nem azt tesszük?– mondtam sértődötten.
- Akkor másképp fogalmazok: tettessük azt, hogy csak járunk? Mert nekem ez sokkal többet jelent. Ez nem egy szokásos tinédzserkori fellángolás… Szóval, mi legyen?
- Hát, mi lenne, ha randiznánk?
- Rendben. És elmondod a barátaidnak?
- Mit? Azt, hogy egy Különleges vagyok, és teherbe estem egy volt osztálytársamtól, miközben dimenziók között utazunk? Ja, plusz, hogy a világ megmentésére vagyok hivatott? Egyenesen a diliházba küldenének.
- Nem pont erre gondoltam. De azt, hogy randizunk?
- Hát, gondolom igen. Bár, őszintén, nem akarom fájdítani mondjuk Jen szívét. Annyira szeretne végre egy rendes pasit. És azt fogja hinni, hogy én vagyok a szerencsés. Ami persze igaz, mert szeretsz. De ezek a dolgok…
- Jen? Az a magas, vékony barátnőd?
- Aha, miért? Ismered? – képes voltam a féltékenységre.
- Én nem, de tudod, a padtársam francián, Peter, állandóan róla beszél. Ő is ugyanarra lakik, mint Jen, sokszor együtt jönnek, és Peter végig a barátnődet bámulja, aki – Peter nagy szívfájdalmára – észre se veszi ezt.
- Tudtam! Mindig is tudtam, hogy ő nem veszi észre, ha csodálják. – mondtam elgondolkodva – Van egy ötletem… Mi lenne, ha összehoznánk őket? Ilyen dupla randi keretében?
- Hát, én szeretnék kettesben lenni veled. – mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy tetszik neki a tervem. Ő sem akart elszakadni ettől az élettől. Egyre közelebb hajolt hozzám.
- Most, ha megtudhatnám,mit csinálsz?
- A világegyetem leggyönyörűbb személyével vagyok kettesben. – suttogta a fülembe.
- Hol van? Én is akarom látni!
- Te butus… – sóhajtotta, majd ismét megcsókolt. Aztán újra és újra, amíg mindketten levegőért kapkodtunk.
Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez a házépítősdi nem jó ötlet. Chris azt mondta, hogy nagy feladatokra vagyunk hivatottak. Hogy meg kell tanulnunk megvédeni magunkat. Jó lett volna, ha egyszer sikerül megépíteni ezt az álomházat, de tudtam, hogy fontosabb dolgunk is van. Biztos voltam benne, hogy ezzel Chris is tisztában van. De a közös jövő annyira elkábított minket…

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése