Problémák

Másnap kezdődött az igazi tanítás. Az első óránk azon a csütörtökön francia volt. Tavaly év végén kellett eldönteni, hogy milyen idegen nyelvet akarunk tanulni idén. Én franciát választottam, a német, és orosz nyelv túl keménynek rémlett emlékeimből, az olaszban pedig túl sok a c, logopédiai problémáim forrása, következésképpen maradt a francia.

Későn értem be az iskolába, nagy volt a forgalom. Felrohantam a terembe, arra koncentrálva, hogy ne késsek el, pedig tudtam, hogy el fogok, sietősen lepakoltam a táskámat, felvettem a franciakönyveimet, és elindultam a terem felé. Félúton járhattam, amikor megszólalt a csengő. A folyosók kihaltak voltak, csak a lépteim zavarták meg a csendet.

Megérkeztem a terem ajtaja elé, és benyitottam. Minden szempár rám szegeződött. Minden szempár, de én csak egyet láttam. A legszebbet, gyönyörű zöldeskék volt, egyszerre mélyzöld, mint amikor az erdőben a leveleken áthatolnak a nap sugarai, sejtelmesen beragyogják a teret, és óvatosan megcsillannak a puha mohapárnákon, és egyszerre gyönyörű égkék, mint a legtisztább napon a tengerparton, amikor az égbolt és a végtelen víz eggyé válik a horizonton. Egyszerre volt rejtélyes és hívogató. Két év alatt teljesen elfelejtettem, hogy mennyire vonzóak a szemei. Érdeklődve nézett rám, és a pillantása fogva tartotta az enyémet.

- Elnézést… a késésért – nyögtem ki végül, és elszakítottam magam Christől. Legalábbis a tekintenem, a gondolataim körülötte forogtak: vajon felismert engem? Kábán leültem May és Rachel közé. Rajtam kívül ők voltak franciások a lányok közül.

- Comment tu t’appelles? – nézett rám a tanárnő szigorúan. Nyilvánvalóan nekem szólt, azonban én képtelen voltam az órával foglalkozni. És amúgy sem tudtam, mit jelent

- Nagy volt a forgalom – mondtam, és a hangom meglepően kétségbeesetten csengett. Reméltem, hogy ezt a többiek a késés miatt érzett szégyenemnek tudják be, amiről valóban nem feledkeztem meg.

- Azt kérdezi, hogy hívnak – súgta oda May.

- Rose vagyok – ha Chris eddig nem ismert fel, most biztosan megtudta, ki vagyok. Nem mertem ránézni.

- Üdvözöllek a csoportban. Ismételd: Je m’appelle Rose.

- Je m’appelle Rose – mondtam, és ezután a következő bő fél órában képtelen voltam rávenni magam, hogy a franciára figyeljek. Folyamatosan, görcsösen Chrisen töprengtem.

Ez ismét mindent megváltoztatott. Közös óra vele? Nem számítottam rá, de valahogy természetellenes boldogsággal töltött el. Biztos voltam benne, hogy rossz vége lesz.

Az óra további részében nem mutatott érdeklődést, rám se nézett. Pedig azt akartam, hogy nézzem rám. Hogy lásson meg teljes valómban. Jól akartam kinézni, és ezért mindent megtettem. Azt akartam, hogy ezt észrevegye. Azt akartam, hogy szeressen. Ezek az erős, akaratos érzelmek engem is megleptek. Egyszerűen annyira nem vallott rám.

Mikor megszólalt a csengő, hirtelen az egész terem nagyon kicsivé és kellemetlenné vált, ezért gyorsan felugrottam a székről, és kirohantam a teremből. Akartam, hogy Chris odajöjjön hozzám, de esélyt sem adtam sem neki, sem magamnak, hogy reménykedjek. Hirtelen ötlet volt, kétségbeesett cselekedet, hogy elnyomjam ezeket az új keletű vágyakat, reményeket, amolyan védekező mechanizmus. Mert nem jött volna oda hozzám. Mert nem érdeklem. És tudtam, hogy a csalódás fájna. Reflexszerűen megvédtem magam. Így kellett lennie – mondogattam magamnak, és nem kezdtem el olyan kérdéseket feltenni, hogy mi lett volna, ha…

A következő két óra irodalom volt, nem mondhatni, hogy a kedvenc órám. Mrs. Shine azzal kezdte az évet, hogy elmondta, idén el fogja tüntetni azokat az embereket, akiket ő nem tart méltónak arra, hogy a Monroe-ban tanuljanak. Reméltem, nem rám célzott. Talán észrevette az erőfeszítéseimet, bár ebben nem lehettem biztos. Majd bevezetett minket az ókori görög irodalom alapjaiba.

Délután találkoztam Emmával és Ticiával. Emmának is barna haja volt, lágy hullámokban omlott a vállaira. Ticia mahagóni színű haja ezúttal is nagyon selymes volt. Alacsonyak voltak mindketten, csak én éreztem magam felhőkarcolónak mellettük. Mindketten nagyon csinosak voltak, arcuk szép vonásai érvényesültek az őszi napfényben. Elszomorodtam, mert annyi szép ember vett körül engem.

Ezek a délutánok arról szóltak, hogy megtudjuk, mi van egymással. Nem igazán csináltunk semmit, csak beszélgettünk. És ez mindig nagyon élvezetes volt. Nem szereztünk új élményeket, de az, hogy átbeszéltük az eddigieket, sokat jelentett.

Ticia és Emma a gimiben is osztálytársak voltak, ezért nagyon összebarátkoztak. Mint mindig, most is felváltva meséltek az élményeikről, és problémáikról. Ticiával már nagyon régóta jóban voltam, egyszerűen olyan volt, mint egy energiabomba. Olyan elképesztő hangulatot tudott teremteni egy-egy mondatával is, hogy egyszerűen képtelen voltam mellette szomorúnak lenni. Poénkodtunk, csomó közös játékot, nevet kitaláltunk, de ez alkalommal szomorúnak tűnt. Tudtam, hogy ha valami miatt elkeseredett, akkor annak nagyon komoly dolognak kell lennie. Emma csendesen üldögélt mellette, és kedvesen rám mosolygott, amikor meglátott. Emma eléggé visszahúzódó volt, szeretett a háttérben megfigyelni, és pont ezért Ticiával tökéletesen kiegészítették egymást.

- Mi az, életem értelme? – kérdeztem óvatosan.

- Tudod, ki az a Richard Forest? - Emma felelt a kérdésemre, hangneme együttérző volt, de kicsit közönyös.

- Ty haverja, nem? – nem emlékeztem túl jól a srácra. Egyszer találkoztunk, nem hagyott bennem mély nyomot.

- Volt – mondta Ticia halkan, de határozottan.

- Hm?

- Meghalt – vont vállat Emma. Tudtam, hogy ő nem volt túl jóban Richarddal, Ticia révén ismerték egymást.

- Öngyilkos lett. Hallod, Rose? Kinyírta magát! – mondta Ticia dühösen. Tetszett neki Richard, és talán lehetett volna valami köztük, ha Richard közel engedi magát hozzá. De nem, ő inkább öngyilkos lett. És ez nagyon fájt Ticiának.

Ekkor jutott először eszembe. Chrisszel nem tudtam együtt élni. Most még izgatott voltam, és vártam a másnapot. De ismertem már elég jól magam, hogy tudjam, hamarosan kiakadok. Hogy nagyon fog fájni, hogy nem lehet köztünk semmi. Hogy a vágy és a viszonzatlan szerelem egyszerűen csak felemészt. Mi lenne, ha egyszerűen megelőzném ezt az állapotot? Ha egyszerűen csak feladnám? Chris sosem fog szeretni, én pedig képtelen leszek elfelejteni őt. Mi értelme így élni?

Csak egy pillanatig gondoltam erre, aztán belenéztem Ticia szomorú szemeibe, és elhessegettem az ötletet. Fájt neki Richard elvesztése, és tudtam, hogy ha… az is fájna neki. Én senkinek sem akartam fájdalmat okozni.

Az első napok lassan hetekké változtak, és mire észbe kaptam, már szeptember vége volt. Minden egyes nap ugyanúgy telt: reggel izgatottan keltem, az iskolában minden szünetben, minden folyosón betegesen reméltem, hogy megláthatom. Ha csak egy pillanatra is. Ha ez megtörtént, általában esélyt sem adtam neki bármilyen apró kommunikációra. A gyengébb napjaimon azonban vártam, hogy észrevegyen, és nem is tudom, talán köszönjön. Ezt arra alapoztam, hogy végül is nyolc évig egy osztályba jártunk. De sosem köszönt. Én sem neki. Elfordultam, úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem facsarodna el a szívem. Csalódtam, és fájt. Ilyenkor magamra vettem a maszkom pár óráig, magamra kellett vennem. Amíg haza nem értem. Otthon belebújtam Lexie bundájába, és igyekeztem erősen nem gondolni semmire, amíg össze nem szedtem magam. Este pedig csak úgy tudtam elaludni, hogy elhitettem magammal, hogy másnap más lesz.

Néha találkoztam a barátaimmal. Párszor voltunk moziban és egy Galaxy nevű szórakozóhelyen. Nem szerettem azt a helyet: füstös pincehelyiség volt, halvány, homályos világítással. Bár lehet, hogy csak a levegőben állandóan kavargó cigarettafüst tette olyan misztikussá. Ez volt a törzshelyünk az SM-es lányokkal. Bár rengeteg kortársunknak volt ugyanígy itt a törzshelye. Valószínűleg azért, mert olcsó volt a pia.

Nem mintha érdekelt volna. Rajtam sosem segített az alkohol: nem tompította el az érzékeimet, a fájdalom mindig megmaradt. Mindig ittam egy kis jelképes mennyiséget, de csak azért, hogy csináljak valamit. May és Wendy azonban odavoltak a Galaxyért, ezért párszor lejártunk a lányokkal, társasági élet címén.

Az iskolában jobban kezdtem, mint vártam, ahhoz képest, hogy a tanárok bekeményítettek, egész jó jegyeim voltak. Persze, végül is egész nyáron tanultam.

Szóval, az életem elég üres volt. Egyik napról a másikra éltem. Chris tudomást sem vett a létezésemről. Pedig annyira betegesen vágytam rá. Épp ezért semmi mást nem tudtam élvezni igazán. Mosolyogtam, nevettem a poénokon, szerettem a társaságba járni, de nem voltam a része. Én magam voltam üres.

Az egyik nap, miután hazaértem, az előszobában nem várt Lexie vidáman ugatva, ahogy szokott. Nagyon megijedtem, a kuckójához rohantam, ahol szomorúan feküdt. Aranybarna szőre élettelenül csillogott. Simogatni kezdtem, Sarah is csatlakozott. Eddig soha nem volt semmi baja, most is csak elronthatta a gyomrát. Minden délután elmentünk sétálni, a barátságos környékünk, és a friss levegő általában kitisztította a fejem. Ezek a sétáltatások legalább annyira fontosak nekem, mint neki. Aznap szó sem lehetett róla. Csak feküdt és bágyadtan nézett.

- Ne vigyük el orvoshoz? – kérdezte a húgom aggódva.

- Szerintem holnapra nem lesz semmi baja. Ne aggódj! Nézd, már csóválja a farkát – nyugtattam meg. Nem akartam, hogy a húgom bármi miatt rosszul érezze magát, és hát magamat is meg kellett nyugtatnom.

Miután meggyőződtem arról, hogy Lexie rendben van, tanulni kezdtem. A következő nap sűrűnek ígérkezett, irodalomból dolgozatot fogunk írni, és nagyon aggódtam miatta. És több hónap után végre találkozni fogok Gillyvel. Miután elballagtunk, Gilly és Ticia eléggé elszakadt egymástól. Ezért vagy Ticiával és Emmával, vagy külön Gillyvel találkoztam. Azonban nagyon elfoglalt ember lett, alig volt rám ideje. Egy végzős sráccal járt, aki minden energiáját elvette. Nem akartam vádolni, egyszerűen csak hiányzott.

Az iskola ugyanolyan volt, mint mindig. De délután végre találkoztam Gillyvel. Közel laktunk egymáshoz, és oda beszéltük meg a találkozót, ahova negyedikes korunktól jártunk: egy játszótérre a parkban. Mikor megérkeztem, még nem volt ott. Beültem az egyik hintába, és csöndesen várakoztam.

- Szia, Rose! – hallatszott pár perccel később. Hangja vidáman csengett, de amikor megláttam… az első gondolat az volt a fejemben, hogy ki ez az ember? Rózsaszín műtincs volt felcsatolva gyönyörű hajába, körülbelül egy centi vastag fekete tus vonal keretezte a szemét, és a ruhája… finoman szólva kihívó volt. Nem tudtam elképzelni, hogy mikor válthatott stílust. De nem tetszett.

- Gilly! De rég láttalak, teljesen megváltoztál – mondtam végül lelkesedést csempészve a hangomba.

- Tudom! Te viszont – mért végig tetőtől talpig – semmit nem változtál – Ez nem volt igaz. Rosszul esett, amit mond. Lehet, hogy nem mentem át olyan látványos változáson, mint ő, de határozottan nőiesebb lettem.

- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdeztem sértődötten.

- Csak azt, hogy rád férne… – felelte kedvesen. Tényleg nem sértőn mondta, én viszont nagyon kiakadtam.

- Köszönöm, Gilly – mondtam színtelen hangon, majd faképnél hagytam. Mintha nem tudta volna, hogy az utóbbi hónapok nem életem legjobb időszakát képezik. Mintha nem tudta volna, hogy egy poloskának több önbizalma, önbecsülése van, mint nekem.

Gilly annyira régóta volt már a barátnőm, azt hittem, ismertem őt. Hát, nagyon megváltozott. Úgy tűnt, már nem voltam elég menő neki ahhoz, hogy velem barátkozzon. Bár az igaz, hogy az utóbbi időben eltávolodtunk, alig találkoztunk, alig beszéltünk, de nem tudtam, hogy ilyen súlyos a helyzet. Súlyos a helyzet? Később rádöbbentem, hogy ezt is túlreagáltam. Biztos dilisnek nézett. Végül is az voltam.

Amikor hazaértem, már az ajtóban hallottam, hogy a szüleim kiabálnak. Nem igazán érdekelt, hogy miről, már megszoktam, hogy minden apróságon órákig tudtak veszekedni. Annak ellenére, hogy elváltak, apa sok időt töltött nálunk. Zaklatott voltam, nem is figyeltem rájuk, felrohantam a szobámba, bekapcsoltam az iPodomat, és felhangosítottam, amennyire csak lehet. Ez nagyjából kizárta az üvöltözést, elkezdhettem ritmustalanul vonaglani a zenére. Ez általában lefárasztott, és az agyamat is kikapcsolta egy időre. A dübörgő ritmus valóban elérte a kellő hatást.

Egy óra múlva elmentem fürödni, és közben, habár akaratlanul, de meghallottam a szüleimet:

- Nem viheted el őket Egyiptomba! – szólt, pontosabban kiabált anya.

- Már miért ne vihetném? Ők az én gyerekeim is! – apa, mint mindig, ezúttal is higgadt volt. Tapasztalatból tudtam, hogy az ártatlan, csodálkozó képe nagyon idegesítő tud lenni veszekedés közben.

- Iskolaidő van! Tanulniuk kell, nem világ körüli útra rohangálniuk! – mondta anya határozottan.

- Sarah és Rose is elég okos ahhoz, hogy pár nap hiányzásba ne haljon bele!

- Azt mondtam, hogy nem!

- Mi lenne, ha ők döntenének?!

- Nem!

Gyorsan felöltöztem és lerohantam. Annyira szerettem volna Egyiptomba menni, annyira rejtélyes, annyira izgalmas volt számomra. Mindig érdekeltek a piramisok, a Szfinx, ez az egész titokzatos világ. És tökéletes lehetőség volt ez a kikapcsolódásra.

- El akarok menni Egyiptomba! – néztem komolyan anyukám kék szemeibe.

- Nem akarom, hogy elmenj, kicsim. Olyan messze van… Annyira aggódnék – mondta ellágyulva, de már tudtam, hogy meggyőztem. Bár neki nem számoltam be a problémáimról, nyilván észrevette, hogy mennyire megváltoztam. Valószínűleg, bár féltett, segíteni akart rajtam.

- Anya, el akarok menni!

- Hát jó, majd megbeszéljük – ez már a teljes győzelmemről mesélt. Apa önelégülten vigyorgott.

Sarah nem akart jönni, de mi apával kijelöltük az utazás napját. Még egy hét volt addig. Azon a héten egész jól voltam, amit a barátaim is észrevettek. A barátaim… de Gilly már nem tartozott közéjük. És az a helyzet, hogy hiányzott. Fogalmam sem volt, hogy nekem kéne-e beszélnem vele, vagy várjak a hívására.

Igen, én jól éreztem magam, ellentétben a kutyusommal, aki egyre rosszabbul volt. Elvittük orvoshoz, aki azt mondta, hogy valami fertőzése van, kapott antibiotikumot, de a láza napok elteltével sem ment le. Nagyon aggódtam érte, és szívem szerint egyre inkább itthon maradtam volna vele. Nem evett, nem ivott, ki sem jött a kuckójából, egész nap bágyadtan feküdt. Bele sem gondoltam, hogy milyen lenne nekem Lexie nélkül. Túlságosan magányos lenne.

Meggyőztem magam, hogy mire hazaérek, jól lesz, az aggodalmamat gondosan elzártam, és inkább előre tekintettem. Izgatottan pakolgattam be a bőröndbe, amikor egyszer csak meghallottam, hogy Sarah felsikolt.

- Rose! Gyere! – kiáltotta sírva.

- Mi az? – mondtam idegesen.

- Lexie… – szólt szomorúan, és mindent tudtam. Ebben a szóban, így hangsúlyozva minden benne volt. Elképesztően nagy fájdalom borította el a testem.

- Mi van vele? – mondtam, és a hangom elcsuklott.

- Meghalt… – mondta ki, amit már tudtam. Lexie volt az egyetlen biztos pont az életemben, és most úgy tűnt, ezt is elvették tőlem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az én sorsom a szenvedés, soha nem lehetek boldog. Ki akartam menekülni ebből az életből. Boldog akartam lenni.

Még utoljára megsimítottam drága kutyám aranybarna bundáját, majd köteleztem magam, hogy őt is az elmémben egy fal mögé zárjam, ahogy Christ, Mrs. Shinet, és Gillyt.

Befejeztem a pakolást, és lassan álomba szenvedtem magam. Nem is fogtam fel, hogy elveszítettem Lexie-t. Nem voltam képes felfogni. Csak ki akartam szabadulni ebből a világból, az utazásban reméltem gyógyírt. Felejtést.