Amikor kinyitottam a szemem, meg voltam győződve arról, hogy meghaltam. Először is, mert a világoskék eget láttam. Egyetlen felhő sem rontotta el a látványt. Amikor kiugrottam az ablakon, tejfehér köd uralta az eget, és esett.
Nem tudom, mennyi ideig nézegethettem, de hirtelen fázni kezdtem. Felültem, és fehér, rozoga falakat láttam magam körül. Valami nem stimmel, gondoltam, falak vesznek körül, de tető nincs sehol.
A saját mennyországomban nem lennék bezárva. Főleg nem egy ilyen összetákolt építménybe. És ott lenne Chris. És legfőképp, nem éreznék fájdalmat. Pedig azt éreztem. Most már nem csak fáztam, de úgy éreztem, mintha ezer apró késsel szurkálnának a testem minden négyzetcentiméterén.
Megpróbáltam sikítani, de attól mindenem még jobban fájt, úgyhogy felhagytam a próbálkozással. Meg különben is, ki lenne egy ilyen furcsa helyen, aki kiszabadítana?
Visszafeküdtem, és rámeredtem az égre.
Mit tettem? Én nem akartam öngyilkos lenni. Egyszerűen csak kiakadtam, engedtem, hogy az érzelmeim irányítsanak. És ezt sosem fogom tudni visszacsinálni. Tárgyilagosan, higgadtan vizsgáltam a történteket.
Sajnáltam, hogy eldobtam magamtól az életet, de már nem tudtam rajta változtatni. Igazából azelőtt sosem tartottam önvizsgálatot. Most úgy tűnt, hogy tökéletes alkalmam nyílt rá. Nem voltam depressziós. Viszont komolyan elgondolkoztam azon, hogy megőrültem. Mert tényleg nem voltak annyira eget rengető problémáim. Csak ahogy megéltem őket… az volt borzasztó. Belerángattam a magam szenvedésbe, és eszembe sem jutott megpróbálni kimászni a gödörből. Csak gyötrődtem, és mindenből azt vontam le, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb. Pedig ez nem volt igaz.
De igazából teljesen mindegy volt, mert meghaltam. Tovább bámultam az eget.
Kis idő múlva azt vettem észre, hogy a fényt eltakarja valami. Ráfókuszáltam a sötét foltra, és egy arcot véltem felfedezni. És megnyugodtam. Ugyanis a számomra leggyönyörűbb arcot láttam. Meghaltam. És ő ott volt velem. Olyan boldog voltam, hogy a fájdalommal nem törődve felpattantam és a nyakába ugrottam. Másodszor aznap, de pont ugyanúgy reagáltam. És valószínűleg utoljára ebben az életben, ha még élek, de ebben sem voltam biztos.
Chris meglepődött, és gyengéden eltolt magától. Tudtam, hogy el kellett jönnie ennek is, de azért rosszul esett. Nem szeret…
Rám nézett, és megkönnyebbülten elmosolyodott, végül magához szorított. Nem igazán értettem ezt a reakciót, de most túl nyugodt, túl boldog voltam ahhoz, hogy elrohanjak. Sokáig álltunk így szótlanul, de az idők végezetéig is így tudtam volna maradni. Végül mégis úgy éreztem, meg kell szólalnom. A fájdalom még mindig kínzott, így kicsit nehéz volt kimondani:
- Meghaltam. – és ebben a pillanatban egy minden eddiginél fájdalmasabb hullám söpört végig a testemen. Rádöbbentem, ha én meghaltam, és ő itt van, akkor neki is meg kellett halnia. Hogy mert utánam ugrani? Hogy tehette ezt? Összeszorult a szívem, és felordítottam: – Ne! – ennyit a nyugodtságomról…
Elengedtem, lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. Az utóbbi hetek minden feszültsége, kétségbeesése, problémája zúdult rám ismét. Pont, mint a kelléktárban. Chris türelmesen várt, amíg egy kissé csillapult a sírásom.
- Nem haltunk meg. – mondta higgadtan.
- Tényleg? – kérdeztem meghökkenve pár perc múlva, miután sikerült abbahagynom a bőgést. A fájdalom égette a torkomat, és könnyen el tudtam hinni, hogy élek, mivel ilyen szenvedés nem létezhet a halál után.
- Tényleg. Ha most adsz egy kis időt, akkor elmondom, amit már akkor el kellett volna mondanom, amikor megismertelek.
- Te nem szeretsz engem. – mondtam ki nyilvánvalóan, pedig továbbra is mindenem fájt. – Nem tudom, hol vagyunk, nem tudom, mi történt, de ha valóban élek, akkor sem tudom, te miért vagy itt. Kiugrottam az ablakon, te meg felém futottál. Hideg volt és esett az eső, most pedig meleg van és tiszta az ég. Miért fáj mindenem? És miért voltál ott a folyosón? Sőt, egyáltalán miért jöttél a suliba? Ennek semmi értelme. És te nem szeretsz engem. – minden szó hatalmas szenvedést okozott, de muszáj volt beszélnem.
- Mid fáj? – kérdezte aggódva.
- Nem tudom. Mindenem. Úgy érzem magam, mint aki négy emeletet zuhant, és túlélte. – ekkor Chris odalépett mellém, felém hajolt, és megfogta a kezemet. Fogalmam sem volt mi történik, de a fájdalom múlni kezdett, és az ismerős biztonságérzet árasztott el… és végül a fájdalom elmúlt, ott ültem, de nem éreztem a zavartságon és a szerelmen kívül semmit.
- Köszönöm. – mondtam végül. Bár ez a köszönöm nem fejezte ki a hálát, amit most iránta éreztem, de egyelőre ennyi is elég volt neki, mert boldogan rám mosolygott. Aztán hirtelen elsötétült az arca, aggodalmasan fürkészni kezdett, majd megszólalt.
- Rose, én szeretlek! Sajnálom… – mondta halkan. Ezek azok a szavak, amiket sok-sok éve hallani akartam. De most úgy mondta, mintha bűn lenne, és mégis, őszintének hangzottak. Egy pillanatig sem próbáltam elhinni. Rájöttem, hogy valószínűleg csak álmodom. Akár ki is élvezhettem volna, de mostanában még az álmaimnak is fájdalmasnak kellett lenniük. Így hát átengedtem magam a szenvedésnek:
- Te… nem szeretsz engem! – jelentettem ki. Miért teszi ezt velem? Nem vagyok így is elég rosszul? Miért?
- Szerelmes vagyok beléd. – annyira őszintének, és… szerelmesnek hangzott. De lehetetlennek tűnt, hogy igaz legyen. Annyiszor kitaláltam már magamban, hogy jövünk össze, de ez az egész szituáció teljesen képtelennek tűnt. Hagyott egy percet hogy elhiggyem (nem sikerült), majd folytatta:
- Azt hittem, képes vagyok elengedni téged, hogy teljesítsem a célom, de tévedtem. – gőzöm sem volt, miről beszél, de nem szólaltam meg. – Amikor rájöttem, mire készülsz, azt a fájdalmat éreztem, amit te az előbb. És amikor megláttál, leugrottál, én meg úgy éreztem, mintha én löktelek volna ki azon az ablakon. Abban a pillanatban semmivel sem törődtem, csak azzal, hogy megmentselek téged, és majdnem későn érkeztem. – Valahogy tudtam, hogy igazat mond, de annyi mindent nem értettem. Rengeteg kérdésem volt, és egy percet sem akartam elvesztegetni az együtt töltött időből, úgyis mindjárt felébredek, szóval rögtön feltettem az elsőt:
- Miért jöttél a Sun Monroe-ba?
- Két év után… látnom kellett téged, mielőtt… - felelte úgy, mintha szégyellné magát. Azonban, amit mondott… hogy miattam jött át. Hihetetlennek tűnt.
- Chris?
- Majd elmagyarázom… jöhetne a következő kérdés? – kérdezte idegesen. Én is az voltam. Nem tudtam, mi folyik körülöttem.
- Oké. – egyeztem bele végül. – Hogyan mentettél meg? – szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, de úgy gondoltam, így is elég nehéz neki ezekről beszélni, és nem akartam kínozni még az álombeli énjét sem.
- Hogyan is magyarázhatnám meg neked, Rose? – töprengett. – Fogalmazzunk úgy, hogy meg van az a képességem, hogy minden sebet be tudok gyógyítani. Ha eltörik egy csont, van erőm, hogy ott helyben összeforrasszam. De ha a szív nem dobog, akkor mit sem ér az összeforrasztott csont. Eddig érted?
- Persze. – mondtam magabiztosan, de azért elég nehéz volt elhinni.
- Tehát ahhoz, hogy megmentselek, túl kellett élned a zuhanást. Mivel te arra koncentráltál, hogy meghalj, el kellett kábítanom téged.
- Hogyan? – persze, érdekelt, amit mond, de gondolatban már elkalandoztam. Mi van, ha még csak nem is haltam meg, és tényleg megtörtént, amit mond? Egészen képtelennek tűnt.
- Képes vagyok ilyesmire, de erről később bővebben beszélek. Lerohantam utánad, mivel abban se lehettem biztos, hogy én túlélem a zuhanást. A szíved szerencsére dobogott, bár nagyon gyengén. Idehoztalak, és meggyógyítottalak.
- És mi ez a tákolmány? – mutattam körbe.
- Én csináltam hirtelenjében. Nem hagyhattam, hogyha felébredsz, elmenj. Tudom, elég rozoga, de ennyi telt tőlem… Nem volt sok időm.
- Miért nem?
- Mert vissza kellett mennem, hogy a nyomokat eltüntessem. Szerencsére senki nem vett még észre semmit. Biztosítottam számodra alibit. Ja, és itt a Kaillegrád.
- A mim? – kérdeztem. Próbáltam elhinni, amit előtte mondott. Ekkor vettem észre a nyakában azt a furcsa medált. Már a kelléktárban is láttam, de akkor túl feldúlt voltam ahhoz, hogy bármit kérdezzek. De attól még nagyon érdekelt.
- Rose, figyelsz te rám? A Kaillegrád. Az a medál, ami nálad volt. – felelte türelmesen.
- Ja, nem is tudtam, hogy így hívják. – mondtam töprengve.
Chris ismerte a jelet. Senki nem tudott eddig semmit róla, de ő úgy tűnt, többet tud, mint gondolnám. A kíváncsiságom ismét feléledt, és most már elhittem, hogy mindez megtörténik.
– Egyiptomban találtam, szinte magához húzott. Amikor megérintettem, egy fura érzés árasztott el, nem is igazán tudom megfogalmazni. Valahogy biztonságban éreztem magam, de ennél több volt. Próbáltam nyomozni, hogy mi lehet ez, de senki nem szolgált túl sok információval. Az ankh-ról sokat találtam, de tudom, hogy ez nem ugyanaz.
- A Kaillegra a Különlegesek jelképe. – felelte.
- Hm… a Kaillegra a Különlegesek jelképe. – ez az egész egyre furcsább volt.
- Igen.
- De kik azok a Különlegesek? – kérdeztem kíváncsian.
- Az első Különleges, akiről tudok, Jerome. Az ókori Egyiptomban élt. Ha akarod, elmondhatom a legendáját, bár a mi szempontunkból nem túl érdekes.
- Mondd el! – kérleltem. Jelenleg mindennél jobban vágytam arra, hogy végre megtudjam.
- Dióhéjban annyi, hogy Jerome hat éves korában megálmodta a saját jóslatát. Eleinte butaságnak tartotta, de amikor egyes események valóra váltak, félni kezdett. Észrevett magán különös dolgokat. Például tudott gyógyítani. Az emberi test ura volt. Hatalmas hírnévre tett szert, és életét feláldozta az emberekért. Amikor eljutott a híre Indiába, elrabolták a legfelsőbb kaszt rabszolgái, és arra kényszeríttették, hogy bűnösöket, rossz embereket gyógyítson. Mikor meglátta édesanyja gyilkosát, akivel legutóbb a jóslatában találkozott, az erejét ellene fordította, és megölte. És ezt nem kellett volna soha tennie, az egész élete darabokra hullott, és nem tudta teljesíteni feladatát, ami az egyiptomi Óbirodalom bukásához vezetett. – mire befejezte egész testemben borzongtam. Ezt nem tanultuk történelemből. És, ha Chris tud erről, akkor ő is ilyen? Egyáltalán milyen?
- Te is… ilyen vagy? – nem bírtam kimondani
- Igen. Sőt, te is Különleges vagy. – bólintott.
- Én? Mi az, hogy Különleges?
- Ember, természetesen. Különleges ember. Különleges képességekkel rendelkezel, és különleges tettekre vagy hivatott. És elvileg a Különlegesek átlagos kinézetű emberek. Mint mondjuk én. – hát ezzel nem értettem egyet. Eszembe jutott, hogy Jen is ugyanezt a szót használta rá az évnyitón. – De rólad ez nem mondható el, fantasztikusan gyönyörű vagy. – ezt figyelmen kívül hagytam. Gondolatban visszatértem az álom lehetőségéhez. Rossz lett volna felébredni. – Az átlagos Különlegeseknek, hogy így mondjam, hat éves koruk körül van egy látomásuk, álmuk, amit jóslatnak hívunk, és a jövőnkre vonatkozik. Néhol nagyon homályos, néhol élesen ki lehet venni minden részletet.
- Igen? De nekem nem volt semmi hasonló. Ez baj?
- Várj, mondom, hogy te egy különleges Különleges vagy. Neked valóban nem volt. Mert a mi sorsunk összefonódik. – ez kellemes borzongással töltött el. – Tudod, amikor kicsi voltam, még nem tudtam erről. Aztán öt éves koromban az egyik éjjel álmomban megláttam a jóslatot.
- Honnan tudtad, hogy nem csak egy szimpla álom?
- Nem tudom… nagyon furcsa volt. Fiatal, és éretlen voltam, de azon az éjszakán, mintha hirtelen felnőttem volna. Valahogy mindent megértettem, mindent átéltem. Azt hiszem, az volt a gyerekkorom vége. – mondta. Ezt kicsit át kellett gondolnom. Ötévesen fel kellett nőnie. Borzasztó lehetett. Szegénynek nem volt senkije. Egyedül volt… Elszorult a szívem.
- És mit láttál? – kérdeztem végül.
- Láttam az arcodat, tudtam, hogy beléd leszek szerelmes. – ezt még mindig nehéz volt elhinnem, de a szívem teljes erőből zakatolni kezdett, miután kimondta. – És láttam ezt a szigetet, ahol, most vagyunk. Idejöttem, és bár magam sem tudtam, hogy sikerült, de itt voltam, és nem ötéves kisfiúként. Mindent értettem. És a sziget mintha maga is élt volna. Információkat adott át… a múltról.
- Jerome legendája?
- Így van, például. Azt is láttam, hogy rengeteget kell szenvednünk mindkettőnknek, egészen a sorsdöntő mai napig. 2010. 10. 10.
- Szép dátum. De várj csak! Azt mondtad, sokat kellett szenvednünk. Én tudom magamról, mennyit szenvedtem… de te? – annyira rossz volt belegondolni, hogy valami fájdalmat okozzon neki. Belegondolva a sorsába, a szerepébe, hirtelen az én hisztim eltörpült. Nem akartam tudni, hogy miért szenvedett, de valahogy mégis, tudnom kellett.
- El tudod te képzelni, mennyire nehéz volt távol tartanom magad tőled? Azt mondani neked, hogy nem szeretlek?
- Akkor miért mondtad azt? El tudod képzelni, hogy mennyire fájt, amikor kimondtad? – nem, egyikünk sem hangzott dühösnek vagy vádlónak. Csak értetlennek és szomorúnak.
- El tudom képzelni. – mondta tárgyilagosan, a szemében azonban megcsillant a fájdalom. – És mivel tudtam, hogy mennyi fájdalmat okozok, még jobban szenvedtem… – mondta lassan. Én magam bántottam? Az nem lehet… Szegény, szegény Chris. – Szóval tudtam, hogy a mai nap minden meg fog változni.
- Igen?
- Tudod, a Különlegeseknek van egy feladatuk, életcéljuk, ami akár az egész világra hatással lehet.
- Ez most komoly?
- Szóval – mondta kérdésemet figyelmen kívül hagyva. Persze, hogy komoly. Halálosan komoly. – három homályos lehetőséget láttam: az első az volt, hogy a mai napon örökre elveszítelek… meghalsz. – megborzongtam. – És én akármennyire próbállak, nem tudlak követni. Mert feladatom van. És egyedül kell véghezvinnem. Ez nagyon fájdalmas volt számomra, hidd el, de az eszembe se jutott, hogy a saját kezeddel akarsz véget vetni az életednek, ráadásul pont miattam. – elképedtem, de azért kicsit rosszul esett, hogy a halálomat választotta. Vajon milyen lehet a többi variáció? Vártam, hogy folytassa. – Én tudatosan ezt a verziót választottam. Ezért akartam minél kevésbé az életed részévé válni. De annyira vágytam rád. És egyszerűen képtelen voltam távol tartani magam tőled. Ezért jöttem át a suliba… hogy láthassalak, amíg lehet. Tudtam, hogy kockázatos, de muszáj volt megtennem.
- Te tényleg miattam jöttél át? – kérdeztem elképedve.
- Hát, igen. – felelte szégyenlősen.
- De akkor meg miért nem beszéltél velem?
- Hogy miért? Még kérdezed? Olyan ellenséges voltál velem… esélyt sem adtál. – igaza volt. Tudtam, hogy igaza volt. Az én hibám.
- Sajnálom, Chris.
- Semmi baj… én próbálom megérteni. Valami nagyon nincs veled rendben, és segíteni szeretnék. De előbb meg kell értetnem veled valami nagyon fontosat. Úgyhogy, figyelj rám kérlek! Szóval, a második lehetőség kissé hasonlít az elsőhöz, csak még rosszabb. Megcsókollak, és… minden megváltozik. Ebben a verzióban nem csak téged veszítelek el, hanem az összes embert, akit szeretek… - mondta határozottan, de szemében csillogott a fájdalom.
- Az borzasztó lehet. – suttogtam. Azt hiszem, sokkos állapotban voltam. Mindenesetre összeszedtem az erőmet, mert tudtam, hogy nagyon fontos, amiről beszél, kiürítettem az agyam, és csak a szavaira koncentráltam.
- Végül a feladatomat sem tudom elvégezni, és hatalmas kínok között halok meg. Ezt a lehetőséget semmiképp se hagyhattam beteljesülni, ezért tartottalak távol magamtól eleinte. Ezért mondtam azt, hogy nem szeretlek. – szívesen meghaltam volna egy csókjától, de azért megértettem, hogy miért nem ezt a lehetőséget választotta.
- De Chris, miért nem mondtad ezt el nekem?
- Mert szeretlek. Nem akartam, hogy neked is át kelljen élned, azt, amit nekem. Hirtelen felnőnöd. Nem tehettem… - mondta, és én tudtam, hogy fordított esetben én is egyedül birkóztam volna meg ezzel az egésszel. Meg tudtam érteni, mégis sajnáltam. – Ráadásul tudtam, hogy te a harmadik verziót választanád. Bár most már mindegy, mert az következik be, amitől a legjobban féltem.
- Elmondod? – kérdeztem a kíváncsiságtól égve.
- Egy pillanat. – lehunyta a szemeit, én meg odanyújtottam a kezem, és megragadta. Az érintésétől libabőrös lettem, akármilyen fontos pillanat volt, nem tudtam mit tenni. Lassan kinyitotta a száját, és megszólalt: – A harmadik verzió az, hogy ezen a napon megmentem az életedet. Ez megtörtént. És te teherbe esel. Tőlem. Ez is megtörtént. Nagyon sajnálom…
- Micsoda? – újabb döbbenet. – De mi nem is…
- Persze, hogy nem. – szakított félbe. – Rose, már nem a normális világban élsz. Ez varázslat. A jóslat varázsa. Most a szíved alatt hordod a gyermekünket… – mondta gondterhelten. Ezúttal azonban hatalmas boldogság járta át a testem. Chris szeret, és babát várok tőle. De aztán rögtön elszomorodtam.
- Te… nem akarsz tőlem gyereket. – jelentettem ki szinte sírva. Hát persze, ő ezért lett volna hajlandó végignézni a halálomat. – De elmegyek, ha a…
- Ssh – suttogta, és átfogta a derekamat izmos karjával. – Te butus, egyáltalán nem erről van szó. Az a helyzet, hogy legszívesebben egész életemet veled és a gyerekeinkkel tölteném. De ez veszélyes. Mert ennek a verziónak nem láttam a további részét. És valami történni fog, mert, mint már említettem, mi nagy tettekre vagyunk hivatottak. Lehet, hogy az egész világ sorsa tőlünk fog függni, de attól félek, hogy te már a gyerekünkért is föláldoznád magad.
- Kétségtelenül. – átöleltem a hasam, és bár tudtam, hogy még csak két sejtből áll a babám, de a világon mindent megtennék érte. És persze Chris-ért, aki ekkor magához szorított.
- És most te jössz. Mindent mondj el! Mi a baj? Miért ugrottál ki?
- Chris, erre nincs szükség. – mondtam, és tényleg így gondoltam. Jó lett volna beszélgetni vele, de nem erről. És különben is, annyi mindent kellett feldolgoztam. Nem volt kedvem az unalmas életemről fecsegni.
- Kérlek! – mondta szívszorítóan lágyan, és a szemembe nézett. Elvesztem. – Én tudok segíteni. Szeretnék segíteni, de ehhez mindent el kell mondanod.
És akkor… elfelejtettem gondolkodni. Nem agyaltam egy pillanatig. Egyszerűen csak beszélni kezdtem. Tudtam, hogy megbízhatok benne. Mindent elmondtam az utóbbi időszakról, őszintén, úgy ahogy még senki másnak azelőtt. És az a helyzet, hogy jól esett. Előtte magamban átértékeltem az eseményeket, de az közel se szabadított fel annyira, mint a beszélgetés Chrisszel.
Figyelt, tényleg figyelt rám. És komolyan vett, és nyugtatott, és biztatott. Mintha tényleg számíthatnék rá. És erre volt szükségem. Addig az életem darabokban volt, mint az üvegszilánkok. De ő képest volt összeszedni. Hogy egésznek érezzem magam.
Boldog voltam Chris karjaiban. Hirtelen rájöttem, hogy fogalmam se volt, hogy hol vagyok, és hogy mennyi idő telt el a halálugrásom óta. Vele voltam, és más nem számított. Tudtam, hogy haza fog vinni sértetlenül.
Szándékosan nem akartam belegondolni a jövőbe. A jelenben végre igazán boldog voltam. Egy csapásra minden megváltozott. Hihetetlennek tűnt, hogy nemrég még öngyilkos akartam lenni. Az egész depresszió-izém egy szempillantás alatt eltűnt. Kiderült, hogy Chris szeret. Ennyi, csak ennyi kellett. Végül a múltat is kivertem a fejemből, és lassan átadtam magam az öntudatlanságnak.
