Az utazás

Egész éjjel alig aludtam, álomképek üldöztek. Csak arra emlékeztem, hogy nagyon sötét volt, és csend uralkodott. Az a nyomasztó csend, ahol egyszerűen nincs semmi háttérzaj, csak a lélegzetemet hallottam. A magányomat tapintani lehetett volna. Egy másik álomban, Lexie ugatását hallottam, próbáltam megkeresni, de sehol nem találtam a hang forrását, mintha egyszerre mindenhonnan és sehonnan jött volna. Felzaklatott ez a hangulat, kétségbeestem. Reggel korán kellett kelnem, az éjnek hamar vége lett, aminek nagyon örültem.

Felöltöztem, kiráncigáltam a bőröndöm a teraszra, és megvártam apát. Anya és Sarah elbúcsúzott tőlünk, mi pedig elindultunk a repülőtérre.

A repülőn végre mélyen, álomtalanul tudtam aludni.

Mikor kinyitottam a szemem, már a Nílus felett repültünk. A látvány csodálatos volt. Hamarosan landoltunk Kairóban, és én izgatottan vártam a kalandokat. Egy pillanatig sem gondoltam Lexie-re, még nem voltam rá kész. A hideg, esős London után most meleg és napos volt minden.

Lepakoltunk a hotelban, majd elkezdtem kicsomagolni. Éppen a kedvenc szoknyámat tartottam a kezemben, mikor felnéztem. Velem szemben egy tizenhét éves, hosszú, barna hajú, dús vörös ajkakkal, csokoládébarna szemekkel rendelkező, magas és vékony lány állt, a kedvenc szoknyámmal a kezében. A tükör annyira szépnek láttatott, hogy elmosolyodtam. A mosoly nagyon idegenül hatott az arcomon. Én csúnya voltam. Chris szemében legalábbis, és így a sajátomban is.

A fájdalom elemi erővel sújtott le rám. Nem szeret…

Lekuporodtam a földre, átfogtam a térdem, de nem sírtam, pedig a könnyek már ott gyűltek a szememben.

Először végiggondoltam, hogy milyen szánalmas vagyok, aztán pedig rájöttem, hogy mennyien vannak, akik nálam sokkal, de sokkal szerencsétlenebbek. Afrikai árvák, akik éheznek, emberek, akiknek mindenét ellopták, vagy csak tönkretette egy természeti katasztrófa. Hatalmas árhullámok, földrengések, esőzések, földcsuszamlások, vulkánkitörések, hurrikánok, tornádók pusztítanak mindenfelé. Vagy, hogy vannak emberek, akiknek mindene megvan, kivéve az egészség. A családja mennyit szenvedhet, miközben végignézik, ahogy szerelmük, szülőjük, gyermekük meghal…

Ezektől a gondolatoktól még rosszabbul éreztem magam. És megint felvetődött bennem, hogy akár véget is vethetek a szenvedésnek. Majdnem elhitettem magammal, hogy nincs más kiút.

Majdnem, de aztán a barátaimra és a családomra gondoltam, akik, bár nem értettem miért, de tudtam, hogy szeretnek engem.

Megvacsoráztunk apával, majd sétáltunk egyet a Nílus partján. Hatalmas folyó, és az erejének semmi nem tud ellenállni. Láttam egy kajakost, aki próbált a folyásiránnyal szemben evezni. Nem ment neki, folyton a Nílus győzött. Chris iránti szerelmemmel azonosítottam a folyót, és magamat a kajakossal, aki próbál harcolni ellene.

Magam is meglepődtem ezen. Harcoltam a szerelem ellen? Nehéz volt eldöntenem. Jay-jel, igen, próbálkoztam elfejteni, és állandó elfoglaltságommá vált az erőlködés, hogy ne gondoljak Chrisre, de ez harc volt? Mindent megtettem, amikor eldöntöttem, hogy nekem már mindegy? Nem tudtam.

Másnap reggeli után a piramisokhoz mentünk. Az út hosszú és meleg volt, de azért várakozva ültem végig.

A piramisok elképesztőek voltak. Sokkal hatalmasabbak, sokkal régebbiek, sokkal fantasztikusabbak voltak, mint ahogy elképzeltem. Az emberi civilizáció egyik legrégebbi épen maradt darabjai elvarázsoltak. Egy darabig azokra az emberekre gondoltam, akik ötezer éve azokat a hatalmas kőtömböket huzigálták, majd továbbmentünk a Szfinxhez. Valamiért nagyon megragadott. Perceken át meghatottan néztem a gigantikus kőszobrot, de nem értettem, miért.

Amikor le tudtam venni a szemem az arcáról, és lenéztem a mancsára, valami megcsillant. Mintha valami láthatatlan erő húzott volna arrafele. Elindultam, és mire rádöbbentem, hogy mit teszek, már ott álltam a Szfinx lába előtt, és közvetlenül előttem egy amulett volt.Alapvetően hozzá se érek semmihez, amit meglátok az utcán, vagy akárhol. De ez más volt. Azt éreztem, hogy az a medál hozzám tartozik. Pedig valahol mélyen tudtam, hogy valaki másé. Mindenesetre felvettem, leporoltam, és megvizsgáltam.

Az alapja ismerős volt, de a benne levő csillag, vagy nem is tudom, nem rémlett.

Feltettem a nyakamba, és valami ősi biztonságérzet árasztott el. Csak álltam, élveztem a napsugarakat a bőrömön, és mondhatni, boldog voltam. Valóban találtam valami üdítőt Egyiptomban, pont, ahogy terveztem. Hihetetlen volt, hogy sikerült egy tervemet véghezvinnem. Több volt, mint mámorító, és megnyugtató, mintha a büszkeség a medálból áradt volna felém.

Mosolyogva odamentem apához, és vidáman megvitattuk a holnapi napot. Megbeszéltük, hogy Gíza után szétnézünk Kairóban.

Egész nap nagyon jól éreztem magam, könnyednek és szabadnak – ilyen érzésekről már rég álmodni sem mertem. És kíváncsi voltam, hogy mi ez a jel. Mit jelent, tényleg van- e varázsereje, vagy csak én őrültem meg.

Javaslatomra először az Egyiptom Múzeumba mentünk. Bár nagyon érdekes volt, sajnos a jelemet nem láttam, megtaláltam viszont a hasonló jelképet, amire emlékeztem korábbi olvasmányaimból:

”Az ankh, vagy Nílus-kereszt máig népszerű és egyetemes szimbólum, az élet kulcsa.

Nemcsak a véges földi életet jelképezi, hanem a halál utáni megdicsőült halhatatlanságot is. Ez nyitotta meg a Nílus zsilipjeit az életadó árvíz előtt, és szimbolizálta az isteni erőket.

Minden főbb egyiptomi istenséget ankh-hal a kezében ábrázoltak. A fáraók a tudás, a hatalom és az örök élet jelképeként viselték.

Az ankh kerek része a felkelő napot is jelképezi, a vízszintes vonal a horizont vonala, alatta a függőleges vonal a Nap felfelé vezető útja. A hagyomány szerint az ankh viselése fokozza az életerőt, távol tartja a betegségeket és egyéb káros hatásokat, elűzi a démonokat, megtöri a rontást, valamint hosszú és boldog életet biztosít viselőjének.”

Ez mind szép és jó, hogy boldog életet biztosít, de a csillag nem képezte az ankh részét. Az egész múzeumban rengeteg ábrát, jelképet, amulettet láttam: macskák, szkarabeuszok, oszlopok, hieroglifák, de egy darab csillag nem volt köztük. Mindenesetre nem hagyhattam abba a nyomozást.

A következő napokban apa látnivalókat nézett a szikrázó napsütésben, én viszont hideg és poros könyvtárakban próbáltam kutatni. Több száz könyvet végiglapoztam, de sehol nem láttam semmi ehhez, vagy akár egy csillaghoz hasonló képet. De tényleg annyira érdekelt, hogy vajon mi ez, és a sikertelenségemmel egyre nőtt a kíváncsiságom.

De sajnos, túl hamar elérkezett a hazautazás napja. Éppen egy eldugott kis sikátorban sétáltunk, még utoljára, amikor megláttam egy arab embert, aki ugyanazt a jelképet viselte. Hosszú fehér köpenyt viselt, a kandourát, napbarnított bőrén felismertem helyes vonásait, olyan harminc éves lehetett. Odarohantam hozzá, és próbáltam kideríteni, hogy mit visel, de nem igazán beszélt angolul. Végül egy angol telefonszámot írt a tenyerembe. Apa sürgetett, de ez volt az utolsó lehetőségem, hogy megtudjak valamit erről az ábráról. Apa nem szívesen, de segített keresni egy telefonfülkét. Betárcsáztam a számot, kicsengett, de senki nem vette fel. Nagyon csalódott voltam, de nem hagyhattam ennyiben. Viszont tudtam, hogy hamarosan kinn kell lennünk a repülőtéren.

Rohanva kerestem egy postát, és a telefonkönyvben kutatni kezdtem a szám után. Elég rossz taktika, szinte semmi esély nem volt rá, hogy megtudjam, ki az, de nem volt más lehetőségem. Rossz taktika, főleg, hogy egyesült királysági hívószám volt. Félóra kutakodás után szomorúan elindultam apával a repülőtérre.

Későn értünk ki, ha egy perccel korábban érkezünk, be tudunk csekkolni. De lekéstük a gépet. Apa nagyon dühös volt rám, és bosszúsan leült a váróteremben, míg én idegesen sétálgattam fel-alá.

Egy órával később megszólalt a hangosbemondó:

– A 15:30-kor indult 504-es járatszámú Londonba tartó gép pár perce vészjelzést küldött, majd eltűnt a radarról. Amíg meg nem tudjuk mi történt, a kifutópályákat lezárjuk. Késések várhatók, türelmüket kérjük. – ledöbbentem a hírtől. Az 504-es gép az volt, amit nem sokkal korábban lekéstünk. És úgy nézett ki, hogy lezuhant. És ha egy perccel korábban érkezünk, mi is azzal mentünk volna.

Hamarosan kiderült, hogy a gép valóban lezuhant a Földközi-tenger felett, túlélőket nem találtak. A hír sokkolt, de nem annyira, mint anyát, aki kétségbeesetten hívogatott minket. Amikor biztosítottam, hogy minden rendben, elkezdte, hogy ő megmondta, hogy baj lesz. A túlzott aggódás kezdett idegesítővé válni.

Különösen, mivel apával másnap gond nélkül hazaértünk.