Viszontlátás

Nem tudtam. Fogalmam sem volt róla.

- Micsoda? – kérdeztem fuldokolva. A forró csoki égette az ajkaimat, de alig vettem észre. A szívem elszorult.

- Ott volt a névsorban. Tudod, minden évben sokan átvételiznek.

- De… micsoda? – egyszerűen nem bírtam felfogni, amit Jen mond. – Ennek semmi értelme. Tizenegyedikben minek jönne át?

- Nem tudom. De ott volt a neve: Christian Hanson.

- Az nem lehet. – mondtam a fejemet rázva, és tényleg nem tudtam elképzelni, hogy ismét egy iskolába járjunk. – Az nem lehet.

- Jól vagy? – kérdezte Anne. Nem válaszoltam, csak meredtem magam elé kétségbeesetten. Semmit sem értettem. Végül mondtam valami olyasmit, hogy haza kellene mennem, felálltam, és otthagytam őket. Nem rohantam el. A külvilág azonban azonnal megszűnt számomra, mikor elindultam. Lassan és elveszetten lépkedtem, lázasan töprengve a történteken.

Egyrészt azon, hogy hogy lehetséges, hogy feleslegesen járatom az agyam, mert létezhetnek még emberek, akiket ugyanígy hívnak. Teljesen tipikus név.
Akkor viszont miért dobogott úgy a szívem, mintha, nem is tudom, fel akarna robbanni? Miért volt olyan fojtogató légszomjam?

És a legfontosabb kérdés: mit tegyek most?

Az utóbbi két évben annyira elfojtottam magamban a létezését, amennyire csak lehetséges volt. Csak a jelennek éltem, csak annak, hogy az adott pillanatban ne gondoljak rá. Ez persze nem igazán sikerült. Ha az önuralmam egy pillanatra is meggyengült, azon kaptam magam, hogy azt latolgatom, hogy vajon hol lehet most, vajon mit csinál. És olyankor pokolian hiányzott. Olyan érzésem volt, mintha hiányozna belőlem egy darab, amit soha többé nem szerezhetek vissza. A szívem.

De most egy csapásra megváltozott minden.

Két évig egy árva szót nem hallottam róla. Most viszont… évfolyamtársak lettünk?

Azt sem tudtam, miben reménykedjek. Hogy nem ő az? Hogy az egész felhajtás nem jelent semmit? Hogy tényleg soha többé nem láthatom? Azt hittem, hogy már belenyugodtam, de most hirtelen elfogott a vágy, hogy lássam.

Vagy esetleg abban, hogy igaz? Mielőtt tudatosan végiggondoltam volna, reménykedni kezdtem. Hogy újra láthatom Christ. Kétségbeesetten vágytam rá – addig észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott. Aztán azon kaptam magam, hogy másféle kérdések járnak a fejemben.

Vajon megváltozott? Két év alatt biztos nőtt valamennyit. Talán férfiasabb lett.

Emlékszik még rám egyáltalán? Mert én mindenképp megváltoztam. Soha nem vallanám be neki még egyszer, hogy mit érzek. De mi van, ha ő félni fog tőlem, mert azt gondolja, hogy bármikor ráronthatok egy újabb vallomással? Egyáltalán fel fog ismerni?

Képes leszek a szemébe nézni? Azok után, amiket mondtam neki? Azok után, hogy bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok belé? Azok után, hogy nem maradt előtte büszkeségem, méltóságom, emberségem…

Egyáltalán látni fogom?

Annak ellenére, hogy rettegtem, mi vár rám, minden nap egyre izgatottabb lettem. Kíváncsi. Régóta először nem tudtam, mire számíthatok.
Felvirradt szeptember elseje. Korán ébredtem, és szokatlanul frissnek, és vidámnak éreztem magam. Sosem gondoltam volna, hogy szeptember elseje ki tudja ezt váltani belőlem. A szokásos teendők után megreggeliztem. Anya vidám volt, hogy reggel végre nincs egyedül, a müzlim mellett csevegtünk.

Reggeli után kényszeres vágyat éreztem arra, hogy jól nézzek ki. Nem szoktam ilyen lenni. Legtöbbször csak felveszem az egyenruhát, és ennyi. De aznap szépnek kellett lennem. Megfésültem hosszú, barna, egyenes hajam, és feltettem a fekete-fehér virágos hajpántomat. Tudtam, hogy ez optikailag arányosabbá teszi a fejem. Ezután kisminkeltem magam, úgy, mint mindig, kis szájfény, kis szempillaspirál és szemceruza. De kifejezetten ügyeltem arra, hogy ízléses legyen. Felvettem a fekete miniszoknyámat, a fehér, rövid ujjú blúzomat, szürke övet raktam a derekamra, felvettem a fekete balerinámat, bepakoltam az oldaltáskámba, és útnak indultam egy nagy sóhajtás keretében.

Apa már a kocsiban várt. Mióta a szüleim elváltak és apa elköltözött, ragaszkodik ahhoz, hogy minden reggel elvigyen az iskolába. Beszálltam a kocsiba és elindultunk. Az ismerős utak elsuhantak mellettem. Waltham Forest fái ezúttal nem tudtak megnyugtatni, sőt az izgatottságom minden méterrel nőtt. Túl gyorsan megérkeztünk. Az ismerős tér hívogatott, várt rám, és mégis annyira megijesztett. Mi lesz most?

Kiszálltam az autóból, megigazítottam a szoknyámat, majd búcsút intettem apukámnak, aki minden bizonnyal nem értette, hogy miért voltam aznap olyan… lökött? Elszállt? Nincs rá jó szó.

Felnéztem az előttem magasodó halványsárga, impozáns épületre… az iskolámra. Még sosem rettegtem azoktól az ismerős falaktól ennyire. A pillantásom végigfutott a hatalmas ablakokon, elképzelve, hogy milyen lehet az ablak mögül nézni a világot, az épület előtt elterülő teret, az összetört, korhadt fapadokat, a komor betonsétányt, ami végigvezet egy borongós, cseppet sem burjánzó vagy élettel teli parkon. A szebb napokat is látott park éles ellentétben állt az iskola ódon eleganciájával. A téren ünneplőbe öltözött fiatalok várakoztak.

Végigfuttattam a tekintetem az embereken, ismerős arcokat keresve, és végül megláttam Wendyt, Rachelt, és Annet, engem vártak. Mindannyian magasak és csinosak voltak, Anne-nek vállig érő világosbarna haja volt, Wendynek sötétbarna és göndör. Rachel haja szőke és rövid volt, arcán néhány szeplő sorakozott. Fekete szoknyában, és fehér blúzban voltak ők is, ahogy minden SM-s lány. Gyorsan odasiettem hozzájuk, nem gondolva az előbbi gyors nosztalgiázásomra.

- Szia, Rose! – köszöntek vidáman.

- Sziasztok! – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Mi az? – kérdezte Wendy aggódva.

- Azon kívül, hogy a pasi, akibe tíz éve szerelmes vagyok, és akinek valószínűleg egy senki vagyok a szemében, mostantól az évfolyamtársam lesz? – feleltem gúnyosan.

- Tehát már tudod – mondta. Meg sem lepődtem, hogy Wendy előbb tudott a dologról, mint én. Ő mindig mindenről előbb tudott, az évfolyam egyik fő pletykafészke volt. Azonban tudtam, hogy ez nem olyan dolog, amit elterjesztene.

- Jen mesélte, hogy kicsit meglepett téged – szólalt meg Rachel.

- Kicsit? Szinte sokkot kapott – szólt közbe Anne. Védekezni akartam, de nem tudtam mit mondani. Tényleg sokkot kaptam.

- Menjünk be, jó? – mondtam türelmetlenül, és elindultam. A lányok követtek.

Mire felértünk a harmadik emeletre, mindannyian elfáradtunk. Az iskola épülete hatalmas és régi. Emiatt a falak vastagok és a belmagasság ijesztően nagy. A termek azonban viszonylag korszerűek. Beléptünk az osztálytermünkbe, és mivel idén megbeszéltem May-jel, hogy egymás mellett fogunk ülni, és ő inkább hátul szeretett volna helyet, hátrasétáltam a legutolsó padhoz és lepakoltam.

Hamarosan megérkezett Jen és May, és együtt lesétáltunk az udvarra, ahol az évnyitó volt. Az iskola udvarán a nap sugarai mindent beragyogtak, a körülöttem lévő arcok vidámak voltak, a viszontlátás örömét tükrözték.

Az enyém valószínűleg nem, ugyanis amint leértem, kétségbeesetten kezdtem pásztázni a tömeget. Bekapcsolt a Chris-radarom. Muszáj volt látnom. Jen eközben elkezdte mesélni, hogy mennyire hiányzik neki Andy, de nem igazán figyeltem rá.

- Szóval, Andy azóta nem hívott, sőt még egy e-mailt sem írt. Annyira jellemző, hogy ha végre összeszedek egy fiút, akkor azonnal lekoptat, ahogy egy kicsit távol kerülünk egymástól. Rose, figyelsz te rám? – kérdezte sértődötten. Valóban nem figyeltem. Azonban kiváló mentségem volt: két év után először megpillantottam Christ. Magam is meglepődtem a boldogságon, a teljességen, amit ekkor éreztem.

Egy alacsony, vézna fiúcska mellett állt, ez kiemelte magasságát, és szálkás izmait. Ezt az utóbbi két évben szerezhette, mert az általános iskolában nem volt kifejezetten kigyúrt. Szerencsére most sem lett egy testépítő, csak olyan arányosan vonzó. Magas és szexi.

Ő is ünneplőben volt, mint mindenki, de rajta nem úgy lógott a fekete nadrág, mintha egy madárijesztő lenne, ahogy a többi fiún, hanem csak simán tökéletesen.

Világosbarna haja mesterien kócosan meredezett. Korábban rövidebb haja volt, de az új verzió sokkal jobban tetszett. Zöldeskék szemei kíváncsian csillogtak, körültekintve új osztályán. Tovább vizsgáltam az arcát. Tökéletes vonalú orrán gyorsan átsiklottam, mert alatta ott volt a szája. Ajkai halványpirosak voltak, és csábítóak. Ó, hogy én hányszor játszottam el a gondolattal, hogy az én ajkaimon kalandoznak…

Gyorsan megszakítottam a gondolatot, de nem elég gyorsan. A fájdalom belém hasított, és képtelen voltam elvenni róla a tekintetem. Mintha ezt ő is érzékelte volna, abban a másodpercben odafordult felém, és pillantása az enyémbe fúródott. Elmosolyodott, majd gyorsan elfordult. Egy másodpercig tartott az egész. Álomszerű volt. Időm sem volt elveszni a szemeiben. Viszont a gondolataimat sebesen el kellett terelnem, mielőtt jött volna egy újabb fájdalomhullám.

Mint gondolateltereléskor általában, olyat csináltam, aminek az égadta világon semmi értelme nem volt: elkezdtem okokat keresni arra, hogy vajon miért szeretem még mindig.

Természetesen nem csak azért, mert őrülten jól nézett ki. Okos volt és szorgalmas. A nyomába se érhettem. Az általános iskolában a barátai nagyon szerették őt, mert bár gyöngybetűkkel írottan mindig készen volt a leckéje, ő soha nem adta oda lemásolni senkinek, hanem időt és fáradtságot nem spórolva mindenkinek mindent elmagyarázott választékos beszédével. Igazán jó embernek ismertem meg. Ellentétben velem. Én irigy és lusta voltam, ezért egyrészt utáltam bárkinek is odaadni az én személyes macskakaparásommal írt leckémet, másrészt viszont elmagyarázni meg túl lusta voltam, ezért általában kelletlenül bár, de odaadtam lemásolni a házi feladataimat.

Persze nem tudhattam, hogy mennyit változott.

Annyira más volt, mint én… és annyira nem szeretett engem…

A fájdalom ismét belém hasított. Elviseltem, mi mást tehettem volna, de kirántott az én Chris-világomból, és meghallottam Jen, és Anne beszélgetését.

- Nem tudom, mit eszik rajta – mondta Jen, és elkezdett Chris irányába nézegetni. – Szerintem teljesen átlagos.
- Szerintem is – értett egyet Anne, miután megnézte magának. – Bár a haja tényleg tök jó.

Ránéztem a barátnőimre. Jennifer sötétbarna haja csak úgy szikrázott, vékony alakját kiemelte a magas sarkú szandálja. Nagyon szerettem a beszédstílusát, mindent frappánsan meg tudott fogalmazni. Anne egy kissé visszahúzódóbb, csendes barátnőm, és nagyon csinos volt ő is. Annak ellenére, hogy keveset beszélt, remek emberismerő volt. Azt mondták Chris-re, hogy teljesen átlagos.

Átlagos? Amikor ránéztem, szó szerint leblokkoltam, mintha az agyam kikapcsolt volna, áramszünet következett be. És ezzel párhuzamosan, mint amikor az áramszünetben a generátor elkezdi kitölteni az űrt, a szívem szélsebes tempóval kezdett vágtázni. Mintha most látnám Őt először, de mindenekfelett utoljára.

Aztán a következő pillanatban megérkezett az igazi fájdalom, amit eddig mindenáron el akartam taszítani magamtól. Nem bénított meg, nem törölt ki mindent, hanem a határtalan szerelemmel együtt babonázta meg a pillanatot.

Szerettem őt – ez önmagában boldoggá tett –, de ő nem szeretett – ez, úgy éreztem, megöl. Vagyis dehogy ölt meg, de éreztem, hogy életem végéig üldözni, és kísérteni fog.

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és még Mrs. Shine-nal sem törődve megcsókoltam volna, de legszívesebben elrohantam volna a másik irányba, és soha, de soha nem néztem volna vissza. Ez az ambivalens érzés belül széttépett, kínzott, de én csak álldogáltam, miközben a vad csata dúlt bennem. Csak én voltam az áldozat…

Tényleg ilyen az átlagos?

Az igazgatónő beszédéből csak annyira emlékeztem, hogy: ”Ezennel a 2010/2011-es tanévet megnyitom.”

Egy dologban biztos voltam: ez egy különleges tanév lesz.

Az évnyitó után felvonultunk a terembe, és az osztályfőnök, Mr. Jorge elkezdte mondani az idei évi órarendet, célkitűzéseket, és minden egyéb ilyenkor szokásos dolgot. May-jel tökéletesen el tudtunk beszélgetni. May elképesztően okos, és nagyon szókimondó, makacsul ragaszkodott a véleményéhez. Barna haját mélyvörösre festette, mert neki úgy jobban tetszett.

Mindig őszinte voltam a barátaimmal. Nem teregettem ki nekik a nem létező magánéletemet, de mindent tudtak rólam. Szóval Chrisről dumáltunk:

- Szerintem el kéne felejtened. Most őszintén, nincs sok esélyed nála – mindig kíméletlenül őszinte volt. És igaza volt.

- Tudom – sóhajtottam. May ezt nem értheti. Bár Chris nem szeretett, nekem jó érzés volt szeretni őt. Még ha fájt is, hogy tudom, nem érdeklem, de a boldogság, amikor megpillantom, kimondhatatlanul fantasztikus. Tényleg, az az egy pillanat, amíg nem kapcsolok, hogy nem szeret, amíg csak ő létezik az egész világomban, minden fájdalmat megér.

– De én nem akarom elfejteni. Érted? – azt nem tettem hozzá, hogy képtelen vagyok rá. Nem értette. May nem túl romantikus, én viszont annál inkább.

A nap többi része elhanyagolhatóan jó volt, legközelebb az ebédlőben ébredtem fel. Természetesen ott volt Chris. Az ebédlő másik végében ült, háttal nekem, de azonnal kiszúrtam. A szívem ismét kiakadt. Vajon meg fogom szokni ezt valaha? Nem tűnt valószínűnek.

Ebéd után a lányokkal hazaindultunk, és séta közben a felhőtlen eget néztem. Meglepő volt ez a derültség, az angol klímában nem sokszor fordult elő. Én azonban nem az időjárással foglalkoztam. Egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem: túléltem az első napot.

Vidáman elmosolyodtam, és immár maszk nélkül, őszintén jókedvűen beszélgethettem a barátaimmal. Őszintén szerettem őket, annyira mások voltunk, és valami miatt mégis összetartottunk. Az ambícióink is eléggé különböztek: Anne, Jen, és Wendy humán beállítottságúak voltunk, Rachel és én inkább természettudományos, May pedig mindenből jó volt, és nem tudta eldönteni, mi akar lenni.

A két év alatt nekem is gondolkodnom kellet a jövőmön. Szakmai szempontból. Egyvalamit tudtam: hogy segíteni szeretnék. Embereken, állatokon, növényeken, és az egész világon. Mindent megtenni, hogy csökkentsem a szenvedést. Különösen foglalkoztattak a globális problémák. Nem tudtam, milyen karrier ez (mert nem Greenpeace-aktivista akartam lenni, kellett valami más módja lennie annak, hogy eleget tegyek a vágyamnak), de abszolút biztos voltam abban, hogy természettudományos irányba kell elindulnom. A kémia volt a kedvenc tantárgyam, és a matek.

Hazaérve nem tudtam, mit csináljak. Határozottan éreztem magamban a várakozás izgalmát. Eddig nem volt mire várnom, az egyetlen szórakozást a barátaim jelentették. Ezzel egész jól elvoltam, de igazából nem tett boldoggá. Nem vágytam semmire – nem volt érdemes, nem akartam újból csalódni, nem volt célom. Most viszont, hogy megbizonyosodtam, hogy Chris tényleg az iskolatársam lett, hogy újra bekerült az életembe, sajnos volt mire várnom. Rá. Hogy másnap lássam őt. De ez nem volt elég, azt akartam, hogy beszéljen velem. Én nem akartam odamenni hozzá, féltem, hogy ismét mondok valami megbocsáthatatlant. Nem akartam közeledni felé, hogy megint elrontsam. De arra igazán vágytam, hogy ő jöjjön oda hozzám.

Megváltoztam. Már nem az a naiv kislány voltam, és azt akartam, hogy ezt ő is megtudja. Hosszú idő óta először nem tudtam, mire számíthatok, ez megrémített, és kizökkentett a napi rutinból.

Csak járkáltam a házban, várva, hogy teljenek az órák, hogy közelebb kerüljön a találkozás Chrisszel.