Utolsó könnycsepp

Életben maradtunk. A medálnak köszönhetően. Éreztem, hogy tovább kell kutatnom, hogy rájöjjek, mi lehet az. De sajnos másnap iskola volt. Anne elküldte e-mailben a leckéket, nekiláttam megcsinálni őket. Már este nyolckor elaludtam a fizika felett.

Futottam... nem tudtam, mi elől, nem tudtam hova, csak éreztem, hogy futnom kell... Sűrű volt minden, a levegő, és én egyre beljebb rohantam a ködben. Már kiutat sem kerestem.
Reggel az ágyamban leizzadva és zihálva ébredtem, rögtön asztalomhoz rohantam, és megszorítottam a medált. A szorongásom elmúlt, és pillantásom az asztalomon fekvő naptárra esett: 2010. 10. 10-e volt. Szerencsés dátum. Valami miatt nagyon furcsán éreztem magam: nem csak az álom volt rám rossz hatással, különös szorongás bujkált bennem – de nem tudtam, hogy miért. A medál segítségével azonban egy kissé sikerült lenyugtatnom magam.
Vasárnap volt, mégis kellett iskolába mennünk – természetesen a csütörtöki órarend szerint tartották az órákat, mert még régebben elmaradt egy csütörtök valami értekezlet miatt.
Felöltöztem, apa bevitt a suliba, ahol Rachel, Wendy és Anne várt rám. Megszorítottam a nyakláncomat, amikor kiszálltam az autóból.
- De jól nézel ki, szépen lebarnultál! – üdvözölt Anne.
- Köszi. – mosolyogtam. – És veletek mi van?
- Egy végzős ráhajtott Anne-re! – mondta Wendy.
- Igen? – ez érdekesnek hangzott. – Miről maradtam le?
- Semmiről, semmiről. – vigyorgott Anne, miközben elindultunk a termünk felé. – Csak Daniel Connors elhívott a szalagavatóra.
- Hú! Daniel Connors? A legmenőbb pasi az egész iskolában. És mit mondtál?
- Nemet, természetesen. Fuvolaversenyem lesz akkor.
- Te beteg vagy! – mondtam. Komolyan, nem tudja, hogy ez mekkora lehetőség?
- Mi is ezt mondtuk neki. De hajthatatlan. – mondta Rachel.
- De neked is tetszik, nem? – kérdeztem Anne-től.
- Hát, jól néz ki. De gondolj bele, ő végzős. Mindjárt érettségizik. – próbált érvelni.
- És? Hú… – mondtam, mikor megláttam, hogy Daniel ott várakozik a termünk előtt. – Gyertek, menjünk! – intettem Rachel és Wendy felé.
- Szia, Anne! – mondtuk kórusban, és rákacsintottam a barátnőmre.
Amikor beléptem a terembe, Jen és May a nyakamba ugrott. Meséltem pár dolgot, a nyakláncot szándékosan kihagytam, de hamar befejeztem a beszámolót. Beszélni akartam Mr. Jorge-val, ő volt a történelemtanárunk is, gondoltam, hátha tud valamit a medálomról.
- Ez egy ankh. Azt hiszem, meséltem már róla órán. – mondta. Jellemző, hogy nem nézte meg elég alaposan. Megköszöntem a segítségét, és tovább indultam franciaórára.

Chris az ajtó mellett állt, amikor elmentem mellette, megéreztem az illatát. Friss volt és vonzó. Egy pillanatra elbódultam, majd hátrasétáltam a helyemre. Nagyon furcsa óra volt, végig magamon éreztem Chris pillantását, pedig máskor rám se nézett. Nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést, de nem is agyaltam rajta különösebben. Túlságosan el voltam varázsolva, ezért csak élveztem a figyelmét. Az egész órán a kezemben szorongattam a medált, hogy nyugodt maradjak, de valami mégis más volt.
A második óra szokás szerint irodalom volt, aminek kivételesen örültem. Talán Mrs. Shine tud valamit az amulettemről. Az órán kiosztotta a dolgozatokat. Az enyémet nem emlegette se a rosszak, se a jók között, de nem akartam megnézni, amíg nem kérdezem meg a jelről.
- Tanárnő, kérdezhetek valamit?
- Természetesen, Miss Everton.
- Nem ismerős önnek véletlenül ez az ábra? – megmutattam neki a nyakláncot.
- Nem. És ahelyett, hogy ilyenekkel foglalkoznál, néha tanulhatnál is egy kicsit. – mondta szigorúan, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Szomorúan a helyemre ballagtam, és megpillantottam a jegyem. Nem lett annyira rossz, de nem is voltam elégedett.

Mielőtt bárki kérdezősködhetett volna, kimentem a teremből. Kicsit egyedül kellett lennem. A folyosón elindultam a mosdók felé, befordultam a sarkon, már csak két méter választott az ajtótól, amikor… egyszer csak ott volt Chris. Majdnem nekimentem, nem vettük észre egymást – a gondolatra, hogy ezt egy hónapja folyamatosan tökéletesen csináljuk, keserűen elmosolyodtam.
Felnéztem rá, és hű, annyira magas és helyes volt! Másodpercekig bámultunk némán egymás szemébe. A tekintetében volt valami, mintha meg akart volna szólalni. Én viszont csendben, megdöbbenve, lefagyva álltam. Chris végül felnézett, és elsétált. Egyszerűen elsétált előlem. Előlem! Aki a fél életét azzal töltötte, hogy utána sírt. Képes volt csak úgy elmenni, flegmán, nem törődve velem.
És akkor megéreztem… a dühöt, a fájdalmat, a szomorúságot, a szorongást, a rettegést, a feszültséget. Mindent megéreztem, amit a nyaklánc igyekezett távol tartani. De tovább nem lehetett. Mert éreztem, hogy most vége. A maszkomnak és a színjátéknak is. Egyenesen a színpad mögötti kelléktárba rohantam, és elsírtam magam.
Nagyon régóta nem sírtam, és most minden elfojtott bánatom (annak ellenére, hogy még mindig próbáltam elfojtani őket) végre könnyekre lelt. Úgy éreztem, soha nem leszek képes összeszedni magam, és felállni a poros padlóról. A gondolatok szélsebesen vágtáztak az elmémben: elvesztettem Gillyt, a legrégebbi és legjobb barátnőmet. A szüleim elváltak. Mrs. Shine teljes szívéből gyűlölt. Mert buta voltam. És csúnya. Lexie, a kutyusom, akire mindig számíthattam, itt hagyott. Egyedül. Mert annyira nagyon egyedül voltam. Még volt valami, ami mindennél erősebb hatással volt rám. Volt valami, de arra egyszerűen még nem voltam képes gondolni.

Egyedül voltam, pedig a barátaim utánam jöttek. Érezték, hogy most nem kell semmit sem mondaniuk. Végignéztem a szebbnél szebb arcokon, akik engem figyeltek aggódva. May, Rachel, Wendy, Anne, Jen… Körbeálltak, és hagytak sírni.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de hamarosan egyre közeledő lépteket hallottam. Végül kinyílt az ajtó, nem néztem arra, csak a térdemet bámultam, nem érdekelt, ki az.
- Mi baja? – hallottam meg a legszebb hangot, amit csak elképzelhetek. És boldog lettem. Tovább zokogtam, de boldog voltam, hogy ő ott van. Éreztem a jelenlétét. Senki nem szólalt meg.
- Rose, mi történt? – kérdezte Chris. Pont ő kérdezi? Képtelen voltam akárcsak megmozdulni is.
- Tűnj már el! – mordult rá May. A következő pillanatban a kezemen éreztem Chris kezét. Nem sokat értünk még egymáshoz, ha igen, akkor is csak véletlenül. Azon kevés alkalmakkor, amikor a bőrét az enyémen tudhattam, azt éreztem, hogy teljes vagyok, elektromosság járt át, elfelejtettem, hogy ki vagyok.
Most is ez történt. Tudtam, hogy nem szeret, de még utoljára megerősítettem a falat az elmémben, ami mögé bezártam őt.
Csak mi ketten léteztünk. Hihetetlenül boldog voltam, teljesen elvesztettem a fejem. És átöleltem. Odahúztam magamhoz, körbefontam a karjaimat a nyaka körül, és a mellkasához szorítottam a fejem.
És teljes szívemből zokogtam.
Addigi életem legboldogabb pillanatai voltak. Vagy percei? Esetleg órái? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy szükségem van rá. Éreztem, hogy hamarosan áttörik a fal az agyamban, és vége mindennek. De ki akartam élvezni minden másodpercet, amit a kellemes tudatlanságban tölthetek. Éreztem, hogy közeledik, és egyre keservesebben sírtam. Ő pedig szorosan tartott, valamit mondott, de nem értettem.
És egyszer csak megtörtént. A fal áttört, és minden olyan hevesen kezdett áramlani végig a testemen. A reggeli ijesztő álmom, a szüleim válása, Gilly, a volt osztályom és Lexie elvesztése, az irodalom és Mrs. Shine, az, hogy egy ronda, hazug, hisztis, buta banya vagyok.
És Chris. Chris, akit lehetetlenül szerettem. És Chris, akinek ezt bevallottam. És Chris, aki nem szeret. És Chris, akinek a karjaiban bőgök.
És Chris, aki nem szeret. Még életemben nem fájt ennyire ez a tény. Minden sejtemet megbénította a fájdalom. Annyira vágytam rá, hogy szeressen. És annyira szükségem volt az ölelésére, hogy tartson, amíg…
Amíg mi? És akkor hirtelen mindenből elegem lett. Az összes erőm elfogyott. Utoljára megszorítottam Christ. Majd kitéptem magam a karjaiból, és még egyszer végignéztem életem szerelmén. A nyakában ott lógott egy ugyanolyan medál, mint az enyém. És rájöttem: nekem már a repülőn meg kellett volna halnom. De emiatt a gyerekes ábra miatt lekéstük. Nagyon dühös lettem a nyakláncomra, ami mellesleg nem is az enyém volt. Megragadtam, de nem volt sehova hajítanom. Annyira egyedül voltam, hogy még a falak is taszítottak. Tényleg minden porcikám fel akarta adni.
Futni kezdtem ki a kelléktárból, át az előadótermen, végig a folyosón, fel a lépcsőn, anélkül, hogy egy pillanatra is megálltam volna gondolkodni.
Egyenesen a legfelső emeletre rohantam, hátra se néztem egy ablakig. Kitártam, és a hűvös őszi levegő beáramlott rajta. Felmásztam az ablakpárkányra, és…
És elbizonytalanodtam. Eszembe jutott, hogy mennyi fájdalmat okozok ezzel. Mert tudtam, hogy számomra érthetetlen okokból, mégis sokan szeretnek. Akiket én is szeretek, és most mégis fájdalmat okozok nekik. Haboztam, de csak egy pillanatig.
Kiabálást hallottam, és megláttam, hogy Chris fut felém lélekszakadva. Ezután nem érdekelt, hogy mennyi fájdalmat okozok. Mert biztos voltam benne, hogy az én fájdalmamnál nem nagyobbat. Csak meg akartam szabadulni a szenvedéstől. És egyszerűen kiugrottam a félelmetes mélységbe. A fagyos levegő csípte az arcomat, de élveztem a zuhanást. Végre vége. Megtettem. Többé nem kell szenvednem.
Vártam már a földet érést, vártam már az esés okozta valós fájdalmat, de ehelyett csak minden elsötétült...

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése