Prológus

Az élet egy harc. Ezt mindig is tudtam. De most, hogy ténylegesen itt állok a halál előtt fegyvertelenül, és nem csak a saját életemért, nem csak a családomért harcolok, hanem az egész világ sorsa a kezemben van, ez a szófordulat kissé átértékelődött bennem.
Voltam már itt korábban. Pontosan ismertem ezt a szürke sötétséget, a fenyegető csendet, a kihalt, kiszáradt talajon néhány elszáradt fűszálat. A távolban felsejlő korhadt fák mintha recsegtek volna, de ez a csendet csak mélyebbé tette. Elszórtan sziklák álltak szilárdan, megrémítően. Nem tudtam, hogy meneküljek-e, vagy csak álljak egy helyben, amíg a végzetem elér.
Mindig is túlélő típus voltam. Rengeteget szenvedtem, de mindent túléltem. Szerettem élni. Menekülnöm kellett volna. De ez most nem rólam szólt. Nem lenne miért tovább lélegeznem, ha én túlélném, de ők nem... Nem elég, hogy egy embernek a halála az én lelkemen szárad? Egész hátralévő életemben gyilkosként leszek megbélyegezve… Hátralévő élet? Jó esetben pár perc.
Döntöttem. Harcolok, habár esélyem nincs. A lábaim amúgy is földbe gyökereztek, ha akartam se tudtam volna elfutni.

Vannak, akik azt mondják, hogy nem bírnának ki húsz évet egy börtönben. Szerintem kibírnának. Mert ki kell bírniuk. Mert erőt kell meríteniük abból, hogy amikor megtörten kilépnek a börtön kapuján, boldog mosolyok fogják várni őket. Mindig kell reménykedni. De most miben reménykedhetek? A húsz börtönév egy piszkos, puritán cellában csábítóan hangzott.
Késő. Meghallottam a fülsüketítő vicsorgást: a távolból szólt, halkan, lágy szellő hozta, de ettől csak még ijesztőbb lett. Közeledett, egyre hangosabban szólt, bár még nem láttam. Erősen koncentráltam: a szeretteimre gondoltam: szerelmem mosolygó szemeire, csodálatos kislányomra, támogató barátaimra, féltő szüleimre, és szerető húgomra. Csak őket láttam magam előtt, a kietlen táj eltűnt a szemem elől. És ekkor a lelkemben megszületett valami fontos: a remény.
Remény. Hogy újra velük lehetek.
Mindig van remény.
Erre gondoltam, és lassan belenéztem a végzetem kegyetlenül villogó szemeibe. Megállíthatatlanul közeledett.

1 megjegyzés:

Szia!
Most akadtam rá a blogra, és először azt olvastam el, hogy miről szól... csillagos ötöst érne, márha én tanár volnék. Gyönörű, lényegretörő - tökéletes! Kinyúlt egy kar a monitorból és megérintett.
De a Prológus... Attól kicsit visszariadtam. Az ilyen hosszú vívódások tőlem távol állnak, és nem is szeretem őket olvasni, mert kevés író (még kevesebb szárnyát bontogató író) tudja átadni, hogy az ne legyen hosszúra nyújtva és sablonos. Neked ez úgy 60%-ban sikerült, mert voltak benne újfajta szófordulatok, amik olvasmányosabbá tették, szóval tuti tovább foglak olvasni! :-)

 

Megjegyzés küldése